Felsőmagyarországi Hírlap, 1903. január-június (6. évfolyam, 2-51. szám)

1903-06-06 / 45. szám

Hatodik év 45. szám. Sátoraljaújhely, 1903. Szombat, junius 6. POLITIKAI ÚJSÁG. Előfizetési ár: egész évre 10 korona, félévro 5 korona, negyedévre 2 korona 50 fillér. — Egyes szám ára 10 fiilé Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál. Wekerle-lér 50 2. Hirdetéseket a legjutányoaabb árban közlünk. Megjelen minden szerdán és szombaton este. Kéziratokat vissza nem adunk. Szerkesztőség: Vakerle-tér 502. Felelős szerkesztő: Dr. Búza Barna fi magyar főurak. Haj Rákóczi, Bercsényi . . . Elmúlt nagy emberek, elmúlt nagy nevek. A nevük is elmúlt, a családjuk is kiveszett, kipusztult. És kipusztult négyszáz esztendő vérzivatarja közt a legtöbb ősi magyar főrendi család. Báthory, Bocskai, Thököly, Thnrzó, s minden tényes nagy név, amelyekhez a magyar nem­zet négyszázados szabadságküz­delmének egy-egy ragyogó em­léke fűződik, ma már csak név, csak emlék. A nagy családok fája elsorvadt, kiszáradt. Osztrák politika ez is, — talán leggonoszabb része annak a go­nosz, látvány, átkos politikának, amelylyel négyszáz év óta tartja rabságában az osztrák a magyart. Eloltani egymásután a csillagokat, amelyek fénye a sötétben tévelygő nemzetet a szabadság útjára ve­zethetné, elsorvasztani a gyöke­reket, amelyekből a magyar sza­badságnak uj, friss hajtása fakad­hatna. Kipusztitani a főrangú csa­ládokat, amelyeket sok évszázados múlt forraszt össze a nemzet ügyé­vel, amelyek a szabadságküzdel­mek dicső vezéreit adták, elko­bozni a vagyonukat, s odaadni olyanoknak, akiket az osztrák ha­talom emelt ki a homályból, akik nevet, rangot, vagyont az osztrák hatalomnak köszönhetnek. Ezek­ben megbíznak, ezekről hiszik, hogyha összeütközik újra az oszt­rák uralommal a magyar, ők az osztrák párton fognak állani. Mi lenne, ha előállana most a Rákóczinak, a Bocskaynak, a Ber­csényinek egy nemes, lánglelkü sarja, s élére állva a nemzet füg­getlenségi küzdelmének egy meg­szentelt múlt glóriájának fényével vezetné azt a harcz, a diadal ut­ján ? Milyen hatalmas lángra kapna egyszerre az a küzdelem ! Meny­nyivel könnyebben jutna diadalra! Gondoskodott róla a hitszegő, az orgyilkos osztrák politika, hogy ne lehessen úgy. Török földben | pihennek a magyar szabadság fél­istenei, a magyar nemzet igazi fő urai. Vagyonukat elrabolták itt­hon az osztrákok, s ma is nagy részt idegenek, az udvar kegyelt­jei dúskálnak benne. Rákóczi bir­toka németeknek jutott, németeké ma is. Rákóczi fiaival pedig ugyan­azt a gazságot követték el, amit később a nagy Napoleon fiával, az osztrák császár saját unokájá­val, — a gyilkosságnál is sokkal nagyobb, sokkal aljasabb bűnt: a lelkét ölték meg, érezni, gon­dolkozni nem tudó, kicsapongá­sokban elsorvadó bábokká nevel­ték, hogy ne érezzék nemzetük felujuló sebeit, ne ragadhassák kezükbe a libertas-os zászlót, és haljanak el magtalanul, vigyék sírba még azt a reményét is nem­zetüknek, hogy a nagy Rákóczi véréből uj megváltója támad va­lamikor. Kihaltak a Rákócziak, — és a Pálffyak, a császár oldala mellett a nemzet ellen küzdő magyarok családjai maradtak meg magyar arisztokráciának. Aki meghódolt a császár hűségére, az kegyelmet vagyont, kitüntetést kapott, aki nemzetéhez maradt hű, annak Ro­dostó száműzetése jutott. Azóta támadt az az ijesztő mélység a magyar nemzet és a magyar főúri világ közt. Nem érez­nek együtt a magyar mágnások a magyar nemzettel. Más a vá­gyuk, más a törekvésük, más a gondolatviláguk Miért nincs ma egy magyar mágnás se a magyar független­ségi törekvés élén ? Miért az ud­var kegyét keresik mind, s nem a nemzetét? Olyan megalázó dolog Magyar- ország szabadságáért küzdeni ? Annyira méltatlan ez egy magyar főurhoz ? Annyira szégyenletes a Bocskay István és Rákóczi Ferenc példáját követni? Hol a magyar mágnás, aki nem Pálffy generális akar lenni, hanem Bercsényi Miklós ? Hol a magyar mágnás, akinek kedvesebb nem­zete boldogsága, mint az udvari kegy mosolygása ? Nincs, — bizony nincs. Uj faj állott a kihalt helyére Az a ma­gyar arisztokrácia, amely dicső­ségének tartotta, hogy a nemzeti ügy vezére legyen, ott porlad Rodostóban. A huszadik század magyar mágnásai pedig azt hir detik, hogy német nyelvű legyen a magyar hadsereg, Rákóczi Ferenctől — a bécsi német lapba német lélekkel cik­kező Andrássy Gyuláig: milyen széditően, szomorúan nagy út! S ezt az utat az osztrák politika té­tette meg a magyar arisztokrá­ciával. Főurainkban nem remélhetünk! T A R G A. Porba hullva. Irta: Torna István. Karácsony este van ! # % A külváros egyik szűk utczájában sietve halad egy férfi. A fejét bele- sülyesztette a rokkja feltört gallér­jába, a kezeiben apró dobozokat visz. Kicsi ajándékok, meglepetések a csa­ládja számára. Bizony jócskán elkésett. A kis Jé­zus sokára jelenik meg az ő kis la­kásában, de megjelenik, s ez elég a boldogságból. Oh ment volna o már hamarább is haza, de az a lelketlen hivatalos rend az asztalhoz köti az embert. Ma a kis embereknek a gép­pel kell versenyezni, s ez az őrüle- tes munka géppé teszi az embert. Ha a gép foka kicsorbul, újjá öntik, s a gép forog, ntozog tovább! És ő is csak egy ilyen fok abban a nagy gépezetben, mely a kereskedelmi vál­lalat teendőit bonyolítja le. Ma még ép, holnap már elromolhatik, s ak­kor helyére új kerül. Ez igy van. Tudja, és beletörődött! Mást nem te­het! Élni kell! Nem magáért, — oh hiszen avval rég leszámolt volna már, de az ő kék szemű fiacskái, a kis szöszke lánykája bizon nem le­hetnek el gondozó nélkül. Es akár­milyen kegyetlen volt is hozzá az élet, a pusztulásra az első percek kegyetlen fájdalmain kívül soha sem gondolt. Mindennap eljárt a büróba, ott elvégezte a dolgát, azután haza­ment, s amikor öreg édes anyjával lefektették a három növekvő, beszé­des apróságot, az asztalhoz ült és rótta azokat a hosszú sor számokat, egymás alá és egymás felé. A kicsinyek pár óv múlva fel­nőnek, s bizony nem akarja, hogy az ő nehéz igája hulljon kis válla­ikra. Beh derék, milyen szép gyer­mekek is ! A beszédes Laczika, a ko­moly Józsi, a mosolygó Kláricza . . . Nem, nem azt nem tudja megállni az apai szív különösen nem, hogy ezeket a szegény elhagyatott lelkecs- kéket egyenkint meg ne csókolja, a mikor valamelyik édes álmában fel­nyöszörög, vagy kaczagva, vékonyka szótárukból egy-egy szót, egy elmo­sódó mondatot selypit . . . — Aranyos szép gyermekeim ! Aludjatok csak szép csendesen, hogy nagyra nőjetek ! Megsimogatja a ku­sza hajfürtöcskéiket, a szeme még akkor is rajtok nyugszik, a mikor visszaül a munkája mellé. Azután dolgozik lázasan, odaadással. Hiszen ezek a fejlődő lelkek az ő gyermekei. Épen ott haladt el a nagy áruház mellett. A másik utczában villanyosra ül, onnét aprópénzért is haza viszik, s egy-kettőre otthon van. Az otthon feltűnő képe elkápráz­tatja és szinte futásba kezd. Pedig ebben a fergetegben, amikor az apró hó is a szemébe csapódik, fárasztó a sietség. Az utczasarkon egy bun­dába bujt nő állott mellé. Megkísé­relte elfogni a kezét, egy pár lépést mellette haladt, s perverz édeskedés­sel csábitgátta: — Ne siess édes! Töltsük együtt a mai estét . . . A férfi rá se nézett. Elrántotta a karját, s rohant az utcza másik ol­dalára a villanyos állomás felé. A nő pedig ott maradt reszketve, felindultan, maga elé révedezve a járó szélén s ajkai közt valami ha­lálos baljóslattal mormolta: — Ő volt! Tarjas Béla, a férje volt! Látta az arcát a fehér éjszakában, a lám­pafény alatt. 0 volt, hiszen megis­merte ! A járása is az övé, a termete is. A A téli bundáját is ismeri. Sem­mi kétség. Nem tévedhetett! Es ő megkísértette a férjét! Csá­De azért nem esünk kétségbe. Azért mi mégis azokhoz a Rodos­tóban porladozó mágnásainkhoz imádkozunk. S azért mégis sza­bad lesz ez a nemzet! b. b. Visszautasított gyűjtöiv. Gróf Andrássy Dénesnének szobrot emel Gömörmegye- Zemplénme- gyét is felszólították adakozásra, mert Gömör után itt gyakorolta ez elhunyt nemeslelkű hölgy a legtöbb jótékonyságot. S mégis itt, a hol mindenki szobrára gyűj­tögetnek, erre az egy szoborra gyűjteni nem volt szabad. Még csak a közgyűlés elé se terjesz­tette az alispán a gyűjtőivet, mint mindig szoktaj hanem egyszerűen üresen visszaküldte. Ez az igaz­ság, s ez a hála. Bezzeg köröz­nék a gyűjtőiveket, ha Széli Kál­mánnak kellene bizalmi emlék­oszlopot emelni! Az utolsó rnonoki Andrássy gróf. — Gróf Andrássy Dénes életéből. — A hírlapok időközönkint hirt-hirt hoznak Andrássy Dénes gróf csodás jótéteményeiről. De maga a gróf csaknem teljesen ismeretlen a nagy- közönség előtt. Mintha valami mithi- kus köd vonná körül az ő egyénisé­gét. Pedig ha valaki megérdemelné, hogy a közönség figyelme az ő ki­magasló egyénisége felé forduljon, az éppen Andrássy Dénes gróf. Az ő életét példájaként lehetne felállí­tani egy önzetlen, páratlanul szerény és páratlanul áldozatkész magyar főur életének. Andrássy Dénes gróf a mo­noki ágnak utolsó, gyermektelen j sarja. Atyja, György országbíró, majd bitotta a gyermekei apját! Ö az utolsó, a mindenkitől megvetett. Ez az asszony a Tarjas Béla fele­sége volt. Találkoztak egy kültelki táncmulatságon, megszerették egy­mást és nőül vette a masamód kis­asszonyt. Miért ne tette volna ?! A leány szép volt, ártatlan volt, mint akár­hány a világban ilyen egyedül álló masamód kisszonyok közül. Kata jó feleség lett. Minden öröme az ő kis uráé volt. Kifogyhatatlanok voltak egymás iránt az apró kedves­kedésekben. Észre se vették boldog­ságukban, hogy egy év múlt el fe­lettük, amikor megszületett első gyer­mekük a Laczika. Azután még két egymásután következő évben kopog­tatott be a kis meleg fészekbe a gó­lya. A gyerekek szépek, s ők vég­telenül boldogok voltak. S mindez a kis hivatalnok családoknál oly min­dennapi, szinte holt bizonyos. Öten voltak már. A régi lakás szűknek bizonyult. Évnegyedre ki­béreltek egy nagyobbat. A megta­karított pénzükből uj bútorokat vet­tek, s két szobát kiadtak annak, aki legelőször kérte : egy katonatisztnek Örültek a szerencséjüknek, hiszen nagy városban néha hónapokig kejj várni az albérlőre, és akkor is mj Lapunk G oltlíi 1.

Next

/
Thumbnails
Contents