Felsőmagyarországi Hírlap, 1903. január-június (6. évfolyam, 2-51. szám)
1903-05-02 / 35. szám
Hatodik év 35. szám. Sátoraljaújhely, 1903. Szombat, május 2. POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este. Kéziratokat viaaza nem adunk. Szerkesztőség : Vekerle-tór 502. „ , „ Előfizetési ár: egész évre 10 korona, félévre 5 korona, relelos szorkeszto: negyedévre 2 korona 50 fillér, — Egyes szám ára 10 fillér. Dr. Búza Barna Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál, Wekerle-tér 502. Hirdetéseket a leg-jutányosatk árban közlünk. fi szabadelvűsig kérdése. Irta: dr. Zsindely István.. (Befejező czikk.) De térjünk át röviden a nemzeti vívmányokra. Az 1875-iki fusió alkalmából Tiszáék büszkén hirdették, hogy e korszakalkotó egyesülés nagy forduló pont lesz Ma gyarország életében. Az uj párt kormányzata visz- szaadja az országnak a békét és nyugalmat, rendet és haladást hoz létre minden irányban, fokozza az állam erejét, előmozdítja önrendelkezési képességét. Széli a nála megszokott bőbeszédűséggel a szabadelvű párt lakomáján (1875 márc. 7) ezeket mondotta: »Minden Organismus, nyugodjék az bár a legszebb és legbiztosabb alapokon, a természet törvényeinek van alávetve s fennállásának biztosítékát azon erőknek köszöni, melyek léteiét megteremtik. Fejlődésünk feltételét amaz erők folytonos és szakadatlan meg nem szűnő működése képezi. Így ez új alakulás is, melytől sok jót és üdvösét várhatunk mindannyian, csak úgy erősbödhetik és teremhet gyümölcsöket, ha azon erők, melyek létrehozták, azt fentar- tani és fejleszteni is képesek.« Nem érdektelen ezekre visszatekinteni; mert 28 év keserű tapasztalata meggyőzhette a nemzetet, hogy a szabadelvű párt erői ezt fentartani már csak nehezen, fejleszteni pedig már épen nem képesek. 28 év után politikai és gazdasági tekintetben épen a Széll-regime alatt a nemzet olyan vagy talán még nagyobb krisis szélén áll, mint a 75-iki fusió pillanatában. Igen, mert a nemzet, ez a leghatalmasabb organizmus sem vezethető természetes fejlődésével, érdekeivel, sőt tegyük hozzá érzelmeivel sem ellenkező irányban, melyek pedig azt hozzák magukkal, hogy az ál Iarni önállóság minden téren le hetővé tétessék, hogy Magyarország szűnjék meg már valahára Ausztria provinciája lenni, s ne engedje kizsákmányolni épen azon erőket, melyeknek nagyságát és hatalmát köszönheti s ez erők ne legyenek kénytelenek az egyre fokozódó adórendszer miatt idegen hazában elhelyezkedni és annak jólétét öregbíteni. 1867 ben nagy bőkezűséggel vállaltuk el az osztrák államadósságnak nagy részét, temérdek áldozatot hoztunk Ausztria érdekeinek a közös vámterületet megállapító vám és kereskedelmi szövetségekben, amelyeknek megkötése mindig nehezebb nehezebben megy már s a quótában, melyet szintén emeltünk, sőt mint azt Láng számításai mutatják (mi mindent nem mutatnak azok a csalfa számok) még jobban kellett volna szerintük emelni, Pénzügyi téren tehát olyan áldozatokat hoztunk, hogy erőnk a végsőkig van feszítve s ez áldozatokért nem találtunk mert nem is találhattunk recompensatiot a nemzet gazdasági erőinek, főkép : az ipar és kereskedelmi forrásoknak megfelelő emelkedésében, j mert az önálló vámterület hiányá- j ban a nemzeti iparfejlesztés nem is valósítható meg. Az állami önállóság három nagy követelménye, az állami lét három n gy feltétele, a küliigy, hadügy és pénzügyek tekintetében ma sem rendelkezünk szabadon, sőt nemcsak e nagy kérdésekben, hanem alárendeltebb közgazdasági kérdésekben (állategészségügy, olasz borvám) sem tudunk Ausztria domináló befolyása alól menekülni. A magyar államot a külföld Ausztria tartományának tekinti ma is, sem közjogi tekintetben, sem a nemzetközi jog terén nincs önállóságunk kidomborítva. Hadseregünk, melyre most a legmesszebb menő áldozatot kívánja a kormány, nyelvben és szellemben idegen, mint a legutóbbi események is igazolják. Áldozatai vagyunk a nagyhatalmi politika ábrándjának, pedig nálunk a hadsereg nem fedezi azt a hóditó közgazdasági politikát, melyet a nagy államok gyarmataikban egymással versenyre kelve létesítenek. Közállapotaink általában ismeretes szomorú képe ez, az elszegényedés, a nemzetek nagy ságának eme megölője nálunk is bekövetkezett. Az 1903. évi költségvetés tervezetében (hogy mikor lesz bemutatva és letárgyalva az a jövő titka) már benne van, hogy a hivatali állásokat nem kell- szaporitani, az állami eltartás veszélye — a mi ellen boldogult Szilágyi Dezső annyiszor kikelt — már kezd félelmessé válni. Az életviszonyok megnehezedtek, a hivatalnoki osztály s a társadalom egy része a fizetésrendezéstől várja a jobb jövőt, de hogy fogják megbirni az egyre emelkedő közterheket azok, kik az állami ellátáson kivül esve mindent viselni lógnak? Hogy birja meg a középosztály, a kisgazda, az iparos, a kik eddig is csak a a legnagyobb erőmegfeszitéssel állottak meg a létért való küzdelemben. Felekezeti, társadalmi és osztályérdekek által le van nyü gözve a nemzeti erő, s még a nemzetiségi politika terén is határozott visszaesés konstatálható. A közjogi alap legkiválóbb kormány- férfiainkat is lejáratta, s a vivmá nyok, melyeket e téren elértünk, csekély dolgok mindazokhoz képest, melyeket ki tudja, mikor fogunk elérni? Kormányaink igen szeretnek dicsekedni azon sikerekkel, melyeket az 1885. az 1896- iki magyar és 1900-iki párisi ki- á'litáson elértünk, de e szereplésünk hasonlít azon fényesen kiöltözött urhólgyhöz, aki bálba megy mialatt odahaza gyermekei fáznak és éheznek. Mert nézzük meg az amerikai és román kivándorlást, nézzük meg a felvidéki tót és ruthén nép nyomorát, a Hegyalja elszegényedését, a székelyek pusztulását, a dunántúli kivándorlást, a népesség eme gyengülése, nyomora és eladósodása talán csak nem mondható az állami jólét sym- ptomájának. Tudjuk, hogy a korT A R C A. Tavaszi hangulat. Felmosolyog a nap, szive ült szemébe, Melegen öleli a földet keblére. Minden pillantása virág fakadása, Sugarában fürdik himes lepke szárnya. Jég-ágyát a patak már rég elfeledte, Fürgén fut mindegyik, vígan csörgedezve, Egy-egy parti virág csókot lehel rája, Csicsereg, mint fecske csevegő kis szája. A pirkadó rügynek nyughatatlan álma, Felébred a harmat éltető csókjára. Leveles zöld szint ölt, megremeg kebele, Pajzán játszi szellő szive fészkelt bele. Daltól árad a lég, cseng-bong, pezsg az [élet, Az elhunyt remény is újra fakad, éled. Megtér a hitetlen, imája száll égbe, Csak a magyar nem hisz saját erejébe' ! Volt-e egykor férfi . . . Volt-e egykor férfi, vagy csak hitvány | bábok Népesiték e föld sötét göröngyeit? Csupa merő árnykép, csalfa délibábok Élveket hajhászva éhezték gyöngyeit? Összes érzéseink zajongó tengere Csakis önzésben nagy szivünk, te husdarab! Gerjedtél-e egyszer tiszta szerelemre? Mint a szűz imája, mihez sár nem ragad ? Merész találmányok kutforrása, te agy! Mikor sugárzott be a szeretőt lénye ? Véres szuronyidtól minden érzés megfagy. Csalogány dallama, a nap verőfénye. S te vén farizeus, egy idős a léttel, Sziszegő nyelv, volt-e egykor édes mézed ? Hitszegő ajakad tengernyi kint mért el, Behízelgő szóval szórta szét a mérget. Szerencse, hogy szemünk, a léleknek tükre, Nem tárja ki mélyét, hogy mi lakik benne, Máskép ádáz harcnak harsogna fel kürtje S az egész földteke egy sirhalom lenne. ii. múltat sirassam, vagy a jelent szánjam, Akár a holnapnak virradatát lessem, Poros saruimat bár rongygyá is járjam, Igazi férfira nem lelek egyre sem. jNe ostorozzátok ti a császárokat Ne ostorozzátok ti a császárokat, Környezetüknél ők százezerszer jobbak. Ez a léha banda, csalfa lidércz fénynyel, Mámorba ringatja, méz-édes beszéddel. Ne ostorozzátok ti a császárokat, De dobjátok félre a tanácsadókat, Akik, mint a kígyó csúsznak közelébe ; Mérges fulánkjokat belopva szivébe. Ne ostorozzátok ti a császárokat, De zúzzátok össze az egyháznagyokat, Kik oltár elé is hitetlenül lépnek, Megfertőztetői minden szentnek, szépnek. Ne ostorozzátok ti a császárokat, De hányjátok kardra a gyász-lovagokat, Kinek szive kuruez, de labbanc ám ajka, Csúszás a kenyere, önfaját is marja. Ne ostorozzátok ti a császárokat, Ott is terem olykor merész, nagy gondolat. „A szent sirt megvívni“ volt is ribillió; El is pusztult bele több, mint tíz millió. Ne ostorozzátok ti a császárokat, Fürösszék tovább is vérben palástjokat. Hiszen nagyságuknak vértenger az ára, Mit tesz, ha ezerszám vesznek el az árba, Ne ostorozzátok ti a császárokat, Jó császárnak lenni nem csekély gondot ad Gyötri testét, lelkét, éj s nappal szüntelen, Hogy népe hűséges, elégedett legyen. Ne ostorozzátok ti a császárokat, Lourd forrási ők, szülnek nagy csodákat: Fényes uniformis mesés sáskahadát, E telheti *n Moloch Danaid hordáját. Ne ostorozzátok ti a császárokat, Bár véresre festi korbácsa areztokat, S bár milliók vére éhségtől elsorvad, Ne szégyeneljétek lojalisságtokat. Szemere Emil. Lapunk 8 oldal.
