Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1941

16

Pogányok c. regényének hőse. Alpár összetett nevet viselt (ez a fajta név a germán, szláv nevekre emlékeztet): alyp-eri „hős-férfi“, kb. a görög Alexandros v. i. „férfivédő“ (Sándor) megfelelője. Ez is lehetne a védszentje. — Az Örkény (vagy tovább becézve: Örkönd) névnek testvére az Örs, Őrös, amit szótárjaink fölösleges régieskedéssel Eörsnek is írnak. Az Örs tehát nem „őrszem“, hanem szintén „kis férfi“. Ugyanezen főből valók: a Verseny, a hunos Imik vagy magyarosan Ernye, Verseg, Erk, Erked.

Feltűnik az Árpádház tiszteletreméltó aggastyán őse, Ögyek (ahogy régebben rosszul olvasták: Ügek). Milyen jól illik neki ez a név: a. m. „szentecske“! A kihalt egy, ügy szó származéka, melyet kiszorított a szláv eredetű szent. (Megvanma is ezekben: egyház: szent ház, ünnep: üdnap: szent nap). — Tarján és Tárkány két ősmagyarunk szintén egy- testvér név: egy ősi főúri rangot jelölnek, éppúgy mint a Gyula (ennek alapszava a törökben „égő, fényes“ s mint ilyen, méltóságcím és rang volt); hasonlóan a Kende-Kőnde név (ómagyar írással Kund, ahogy ma is hibásan ejtik), ez a. m. „naphoz hasonló“ (gün „nap“ a törökben); Értény a. m. „érdem“, a női Havadi „holdacska“; Édua kún női név: „a hold fogy“ — tehát egész mondatot rejt magában. Magasztaló nevek ezek is: Bajdamér „Ür-vas“, Tömör és Tömörd, Tömörkény „vas“ (női másuk lehet a Tömör ke).

II. De e hősi, nagyúri névcsoport megtalálható a germán, szláv, görög névkincsben egyaránt. Sőt azoknak lényegét ezek teszik. Már a magyar hősi nevek közt is megfigyelhettük, mennyivel szerényebbek, hétköznapibbak, mint az indogermán nevek: nálunk nem voltak Isten- dárdái, Haza-oltalmazók, Híres-dicsők, Győzelemragyogói, Népsárkányai, Istensisakjai stb. (lásd: Oszkár, Braniszláv, Edmund, Theodelinda . . .) legföljebb, ha nagyot akart mondani az apa, kisfiát nevezte „uracskának“, „úrfinak“. Még jellegzetesebb magyar és török névadásra vallanak a következő csoportok, melyeknek mását legföljebb a józan latinban látunk : a foglalkozási és családi nevek. Érdemes elgondolkozni, milyen mértéktartóan egyszerűnek, milyen (nem tudjuk máskép jellemezni:) Arany Jánosian parasztosnak mutatják ezek a csöndes, fegyelmezett kis nevek a mi őseink lelkületét. A görög, szláv és germán lobogás, nagyzolás mellett mily semmitmondóan szerények! Mily könnyű felismerni bennük nem a nagyzoló, föllengzős mai „magyar urat“, akiről a szalmalángot, az uraskodást mintázták egyes íróink s külföldi „jóakaróink“, hanem a — magyar paraszt örök arcát. így is lehet vizsgálni az ősi neveket: őseink lelkét keresni bennük!

Vonuljon el előttünk egypár ilyen név. Tanúskodjék, hogy szittya-pogány őseink nemcsak a fejbeveréshez értettek, az imént látott államszervezési, államéleti neveken kívül a bensőséges családi élet névbeli emlékeit is küldeni tudják. Itt jő az öreg Aba v. i. „apó“, testvéreivel, Áöos-sal, Abád-dal, meg Abony-nyal, mind a török aba-„apa“ szó származékai (magyar becézések!) Egyértelmű vele ez is: Ata, Atád, Atány, Atas. Úgy látszik, „atyát“ jelentett az Ácsa és Acsád név, meg az Apoz és Apor is (változata Opor, női Opika és Aporká). Ott tipeg mellettük egy kis leányka is: Emőke v. i. „csecsemőke“, szopós kisgyermek“ (fiúnévnek: Ernőd)', a nagyasszony Emese anyánk is vele van, kinek neve: „anyácska“ (finn: emä-anya). A Fiacsa, Fiád nevek a „fiú“ szó becézői; Öcsé az öccs szóból való, (női névül is vehetjük,