Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1938
A szó és a toll hivatott s avatatlan mesterein kivül megörökítette a festészet és a szobrászat művészeinek nagy serege föltétlenül hatást keltő személyét. S ezekről a képekről és szobrokról ugyancsak tanulmányokat lehetne Írni, mennyiben kifejezők, milyen misztikusak és szellemsugárzók, mint az élő modell, egy kor történelmének ritka irányítója. Tagadhatatlan igazság, hogy ábrázolói szenzációs eredményeket értek el, mert Rampolla bíboros ábrázolásával önmagukat is a világhírnév patinájával vonták be. Az igazi nagyság jele, hogy története sohasem lesz érdektelen, ócska és kopott és hordozója a történelmi távlat súlyától soha meg nem roskad. Ez különösen Rampolla bíborosról mondható. Ezért valóságos ünnepi csemegéje volt az irodalomnak és a művészetnek egyaránt minden nemzetközi vonatkozásban. Természetes, hogy a válogatós, kritizáló s jóizlést eláruló művészek mellett a szen- zációhajhászók kufár falkája sem maradt távol a személyével való foglalkozás terítékétől. Ezeknek sokasága a nemzetközi irodalom ponyva- területén — mert nem bírják elviselni a világosságot, a szellem s az erkölcs napfényét és inkább kedvelik a zárkózottságot, a találgatást és a homályt — Rampolla nagy leikéről és életéről nagyon is emberiesen irt. Úgy nézték őt is, mint az emberek nagy átlagát, amely csak a Földön akar boldogulni mind, amelynek erkölcsi és kulturélete progresz- sziv haldoklás, mint a pislákoló és fáradt mécsvilágé. Igaz, az a szegény emberi szív és lélek, sok ellenségnek a zsákmánya, még több viharnak játéka és káprázatnak szintere — s ebben mindannyian azonosak vagyunk —, de a gyanú kigyómérgével mégsem nyúlhatunk minden élettartalom felé egyformán. Az ember ugyanis nemcsak emberi gyengeség és gyarlóság szintézise, hanem fönséges erényeket is hordoz magában. S ezek az erények sohasem fáradnak el abban a küzdelemben, hogy koronájukat a más világtól várják s állhatatosan higyjék — nem a világtól ígért halhatatlanság számukra az egyedüli és igazi örökkévalóság. Rampolla élete nem volt egyhangú, szürke tónusu. A Gondviselés nagy hatalom polcára emelte. Természetes, hogy ennek a hatalomnak az élénk képzelet sok lírai vonalat ad. A hatalom megnyilatkozása és gyakorlása sokoldalú és színes valami s ez a közönséges és talán számitó szemet hamarosan kápráztatja, hogy ne tiszta valóságában lásson. S ha a hatalom hordozója külsőleg sem mindennapi jelenség, föltűnő alkata romantikus lendületet adhat minden gondolatnak, amely az ember fogalmához férkőzhetik. Rampolla bíboros alakja föltűnően érdekes volt minden tekintetben. Élete utolsó szakában ő volt a Szent Péter-templom főpapja. S ha most rágondolok a San Pietro ezrekkel tömött hatalmas belsejére, ahol a nagyhét nagy eseményeinek egyházi emlékezetén a szertartásokat Rampolla végezte s látom őt, hogy az egész tömegerdő fölött jó félfejjel kimagaslik s mindenünnen látszik, akkor a személyét kisérő érdeklődésnek nyitját részben már megtaláltuk. Amikor végigvonult e templomfejedelem óriási méretű terein, nyomában hömpölygőit az érdeklődés suttogása — Rampolla, Rampolla . . . S vonta maga után azt