Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1937
u írott rendelkezés marad, mert ekkor a pápaválasztáson az arany és az erőszakoskodás viszi a főszerepet. A pápaválasztás szabadságának visszaállítására e szomorú körülmények érlelték meg a helyzetet. Az ezredik év fordulója s a XI. század első fele sem sok örvendetes dolgot tár fel a pápaiszék betöltésére vonatkozólag. Az isteni intézmény fenségét emberi törekvések időleges sikerei sározzák be. Az egyháztörténelem utóbbi századainak tapasztalata tehát megmutatta, hogy a pápaválasztás reformra szőrűi az előforduló zavargásokkal (tusculumi párt legutóbb) és szabálytalanságokkal szemben (simonia). Az egyház jobbjai belátták, hogy a választás az egyházra nézve csak úgy lehet üdvös, ha a döntő szó ebben az egyházé marad. A pápaválasztás szabadsága védelemre szorúlt a római pártok és a német császári udvar ellenében egyaránt, mert különben a választás bizonytalanságából biztos kivezető út sohasem nyílott volna Ez az út, ez a védelem csak az a rendelkezés lehetett, amely a pártok hatalmának érdekköréből a pápaválasztást kiragadja s annak kizárólagos jogát azokra ruházza, akik az egyház ügyeinek vezetői s akik már az egyház őskorában döntő szóval bírtak a pápaválasztáson. II Miklós — In nomine Domini — decretuma állítja vissza az ősi kánoni választást. A római — clerus et populus — közül a kardinálisoknak jut a döntő szerep a pápaválasztásoknál, amely egyházi testületnek az egyház kormányzásában a kereszténység őskorától vezető szerepe volt. A pápa a múlt tapasztalataiból kifolyólag a jövő veszedelmeit akarja elhárítani ez intézkedésével, azért adja a választást a kardinálisok hatalmába. A kardinális püspökök joga a pápai méltóságra alkalmas személyről tanácskozni, ők jelölnek egyet vagy többet s azután a többi kardinális a jelöltek egyikének megválasztásához hoz- zájárúl. Az alsóbb papság és a nép (reliqui) a választásban már csak a kardinálisok jelölése, illetőleg választása után részes. A kardinális püspököknek ez a főszerepe a választásnál II. Miklós rendelete szerint új a pápaválasztás történetében. A császár a decretumban, amelynek végrehajtója Guiscard Róbert normann fejedelem lett, bizonyos tiszteletbeli jogot kapott, amelynek azonban tartalmát meghatározni nehéz feladat. II. Miklós decretuma tehát a pápaválasztást kiveszi a római nemesi családok hatalmi törekvésének köréből. Ezért a XI. század táján a római nemesi családok, hogy befolyásukat biztosítsák a pápaválasztáson, a kardinálisok testületében törekszenek helyetfoglalni és pártokat alakítani, s így lesznek a pápaválasztás első tényezői. A pápaválsztás történetében III. Sándor — Licet de vitanda — decretalisa jelent újabb fejlődést. Ez a rendelet a pápát választó kardinálisok szavazatának kétharmadát teszi a választás érvényességének alapjává abban az esetben, ha egyhangú választás nem érhető el. Ennek a decretumnak szintén alkalmi jellege van. A pápaválasztást szabályozó két rendelet kelte között végbemenő választások, különösen az ellenpápák választása adtak létrejöttére okot. Ezzel a decretalissal egyidejűleg fejlődött ki az a szokás, hogy az új pápát a kardinálisok testületéből választották. III. Sándor rendeletének hézagát az idő mutatta meg. A rendelet megszünteti ugyan az ellenpápaválasztások gyakoriságát, de a kétharmad szótöbbség kivánatával a kardinálisok között felmerülő ellentétek és pár
