Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1936

I.

Konfrasst^ Dezső

1877-1937

Ismét fekete zászlót lobogtat az északi szél intézetünk ormán. Ismét halottunk van. Évről-évre ismétlődik meg, hogy intézetünk egy-egy érdemes tagját temetjük. Ki gondolt volna rá, hogy, aki reggel kilenc órakor életben haladt el mellettünk, délben már halott lesz. Váratlanul csapott le a kérlelhetetlen halál. Szívszélhü- désben halt meg. Tanítvány, tanár, jóbarát: megrendülve álljuk körül a koporsót.

Az 1936/37. iskolai év elején mutatkoztak rajta az idegösszeomlás jelei. Orvosi tanácsra a rend a tanítás alól felmentette. Utóbb kedélye kezdett visszatérni és remény volt rá, hogy szeptemberben újból munkába állhat, hisz tanítványait mindig azzal kecsegtette. Ámde az isteni Gondviselés másként rendelkezett. Elvitte tőlünk. Elvitte a szíve, amely mindenkit magához ölelt, amelyet legtöbbre becsültünk benne. Nekem jutott az a szomorú feladat, hogy kedves Elődömről az Értesítő lapjain megemlékezést írjak. Mint tanár, mint szaktárs (történelem, földrajz, gyorsírás), mint jóbarát hozzám állt legközelebb. Fájdalmas kötelességet teljesítek. Mint fiatal tanár a rend kolozsvári tanárképző intézetében tanárom volt. Nemes, világos, szónoki előadásaiból sok pedagógiai tanulságot merítettem. 1913-ban együtt, egymásmelleit neveltük az újhelyi ifjúságot. Akkor nem gondoltam, de elválásunk után nem is gondolhattam arra, hogy Újhelyben még egyszer összekerülve helyettese s utódja legyek.

Most úgy érzem, nehéz feladat előtt állok, mikor mint embert és nevelő tanárt akarom megrajzolni. De segítségemre jön az ő munkás élete.

Mint embert városunkban nagyon sokan ismerték, szerették, hisz egész generációkat nevelt fel. Becsülték tiszta jellemét, egyenes őszinteségét. A társaságban szeretett vitatkozni, szeretett mindent tisztán látni. Tudásvágyát alig lehetett kielégíteni. Emlékező-