Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1936
8 Akadtak elég nagy számmal olyan rajztanárok, akik a törvényadta engedményeket kihasználva a tantervbe felvett, de az akkori felfogás szerint kevésbbé fontos feladatokat (pl. a figurális rajzot gipszöntvények után) teljesen elejtették s kizárólag idegen ékítmények mintákról való másolásával és szerkesztő rajzolással foglalkoztatták a tanulókat. Voltak azonban — s talán sokkal többen, mint az előbbiek — olyanok is, akik a 900-as évekoen mindenfelé egyre nagyobb teret hódító új rajzpedagógiai elvek figyelembevételével szakítottak az örökös mintamásolással, a meanderek, akantuszok, palmetták reprodukálásával s az oszlopfők, párkányok — vagy legjobb esetben antik szobrok — gipszutánzatainak rajzolásával, hanem színes vadszőlőágat, tarkadíszű cserépedényt és színestollú kitömött madarat is tettek tanítványaik elé nemcsak lerajzolás, hanem lefestés céljából is. Nem kis mértékben a rajztanárokon múlott tehát, hogy a rajz unalmas, gépies robot volt-e, vagy érdekes, szívesen űzött, léleküdítő foglalkozás. Az a rajztanár, aki szerette a foglalkozását s volt bátorsága a rendelkezéseken — tanítványai érdekében — olykor túltenni magát, túltenni annyiban, hogy a szűk korlátok közé szorított rajzi tantervet érdekes és tanulságos feladatokkal kibővítette, az eredményes munkát végzett s annak a tanítványai szerették a rajzot. Szerették, mert az ilyen rajzoktatás nem a holtak árnyait idézte, hanem az élet fényét, színeit és mozgását lopta be a rajzterem egyébként komor falai közé. Ennek az újfajta rajzoktatásnak külföldi úttörői közül az angol Prang, Morris és Crane s az angol—amerikai Tadd érdemelnek különösebb figyelmet. Rendszerűket a lapminta elvetésével a természet megfigyelésére s impresszionisztikus ábrázolására alapították. A világháború előtti években aztán egyre erőteljesebben jutnak szóhoz azok, akik a rajzot már nem csupán kézügyességnek tekintik, hanem azt mint a gondolatközlés egyik hatásos eszközét s mint léleknevelő, ízlésfejlesztő tanulmányt fogják fel. Ennek felismerése a rajzoktatás iránt addig alig érdeklődő pedagógusok figyelmét is felkeltette s természetesen a legszélsőségesebb módszertani felfogások kitermelésére vezetett. Ha vísz- szatekintünk a magyar rajzoktatás eme kb. három évtizedig tartó második időszakára és összevetjük a tartozik-követel rovatokat, megállapíthatjuk, hogy fogyatékosságai mellett voltak jó oldalai is. Fogyatékosságai közül a legkirívóbbak az alsó osztályokban való egyoldalú mértani rajzolás, a felső osztályokban a műalkotások ismertetésével összekapcsolt művészeti—esztétikai nevelés hiánya s általában a rajz nevelő értékének s más tárgyakkal való kapcsolódásának fel nem ismerése, előnye viszont pl. a mai reálgimnáziumi rajzoktatással szemben, hogy a heti 2 órás görögpótló
