Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1936
7 Ionokat kellet — ha egyáltalában kellett — rajzolnia. Az első impresziók a legmaradandóbbak, az első csalódás a legfájdalmasabb. Aki így ismerkedett meg a rajzolással, annak el is ment a kedve tőle örökre. Megunta időelőtt, mert a rajzolásnak ez a módja nem érdekelte. Nem volt, ami lelkesedését felkeltse s azt ébren tartsa. Megunta, mert szakképzettséggel nem bíró oktatója is unta. Elképzelhető, hogy — ha ilyen előzmények után került a kisdiák a középiskolába, — nem valami nagy lelkesedéssel gondolt többé a rajzra. De — minthogy a kedvét már úgyis elvették a rajzolástól az elemi iskolában — nem is nagyon bánta, hogy a középiskolában a rajzolásnak még azt a denaturált módját sem gyakorolhatta, amit az elemi iskolában rákényszerítettek, lefeljebb a körzővel s vonalzóval való birkózás jelentett újabb gondot. Húzta az egyenes vonalakat, húzta unalmasan, húzta dühösen, húzta szakadásig (legtöbbször a papír átszakadásáig). Művészet—esztétikai nevelésről szó sem volt, jóllehet a Ratio Educationis elismerte a rajzoktatás nagy hasznát a művészetekre s rajztanításról is csak any- nyiban beszélhetünk ebben a közel százesztendős időszakban, amennyiben egyáltalában rajzoktatásnak volt nevezhető a pontozott rajzfüzettel vívott közelharc s később az egész primitiv fokon álló mértani rajzolás a középiskola alsó tagozatában. A szó igazi értelmében vett rajzoktatásunk csak a múlt század kilencvenes éveitől kezdve van. Az 1890. évi XXX. törvénycikk illesztette be a középiskola felső osztályainak tanrendjébe heti 2 órában a görögpótló rajzot. A törvény szószerint az alábbiakat tartalmazta: „A görög nyelv és irodalom tanulására nem kötéleztetnek azok a tanulók, akik a törvény 2. §-ában megnevezett tantárgyakban (görögpótló irodalom és görögpótló rajz) nyernek oktatást.“ Végrehajtási utasítása szerint anyaga stilizált virágok és levelek, görög, arab, középkori és renaissance díszítmények, szalagdíszek, építészeti részek, oszlopfők és párkányok, geometriai testek, metszeteik és vetületeik s végül — mint kevésbbé fontos s azért szigorúan elő nem írt tanulmányok — az emberi fej és végtagok rajzolásából állott természetesen mintalapok és gipszöntvények után. Bár ez a törvény már egy lépést jelentett a rajzoktatásban rejlő gyakorlati és léleknevelő értékek elismeréséhez vezető úton, a kérdést nem oldotta meg, mert a felső osztályok ilyen irányú stúdiumait nem előzték meg a középiskola alsó tagozatában a szabadkézi rajz alapvető gyakorlatai. Sokat segített ezen a bajon az a szerencsés körülmény, hogy a törvény intézkedéseinek végrehajtása már szakképzett rajztanárokra volt bízva, akik azt nemcsak formaliter hanem érdemlegesen is végre tudták hajtani. Kivételek persze ez alól is voltak.
