Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1899
17 „Én a politikához nem értek,“ — mondta volt a királyné Jókai Mórnak, mikor először találkozott vele. „Legmagasabb politika“ — felelt a költő — „egy ország szívét megnyerni; ahhoz felséged bizony ért.“ Magyarországot a megsemmisüléstől a jog mentette meg; de szabadulását ez a szeretet tette könnyebbé. Ez a szeretet, mint gyönge sajka, siklott végig az özönvizén, mely Magyarországot úgy elborította, hogy jobbjaink azt hitték, nem lesz a magyarnak feltámadása. Az első sziget, a mely kilátszott az áradatból, az elő- került Szt. Korona és a szivárvány, mely az özönvíz végét hirdette, a császár fellobbanó szerelme a szép bajor hercegnő iránt. Fejedelmi férjének adott hűség-igérete egyúttal Ígéret volt a nemzetnek s hogy szomorú napjait derűsebbek fogják felváltani. Sorsát szerető férjéhez kötvén, hazánkba jött és már az első lépése a haza földjén kifakasztá nyomdokában a kegyelem virágait. Férje oldalán keresi föl koronája legszebbb gyémántját, Magyarországot. Körötte csend, a merre ment és a néma tartomány; csak a nemzeti színház közönsége kiáltja lelkesedéssel a színész után, hogy — éljen a király, éljen a haza! — Mosolygó férje oldalán könyezve áll a császárné és azután, hogy ezek a könyek felszikkadjanak, Józsefstadt- ban, Olmützben „megcsörren a bilincs, lehullt gazdája nincs.“ A tömlöczöket elhagyott rabok, kik hónukért sínylődtek büntetlenül, ártatlanul, első sóhajukkal, a megkönnyebbülés első lélegzetével őt áldották, bilincsek oldóját, népek reménységét. Őt áldották a nők, a kik hazatérő férjeiket, fiaikat csókjaikkal halmozták el, áldották azt a szerelmet, mely emberi érzést vitt be a legridegebb politikába. Hálás magyarok már voltak: szegény szabaduló rabok, egykor nemzetök szeme- fényei. Ötszáz szegény, kis árva énekli a bajor néphinmuszt... És a fiatal császárné zokogva roskad egy székre. Mint a hogy a gyermek Rákóczi sírt, mikor idegenbe lépve, először pillantotta meg hazája térképét. Oh bizony „nem oly könnyű hazát feledni.4 Ez a bájos asszony ott, a hol tehette, hogyan ne lett volna szószólójuk azoknak, kiknek éppenséggel lehetetlen volt feledni a hazát? Legfőbb ajándékát, legszebb virágát, szeretetét nyújtotta a nemzetnek. Ügy szeretett bennünket, mint tulajdon véreit, pedig idegen, bajor törzsnek volt hajtása.
