Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1883
4 A mennyiségtan tanításának pedig épp úgy mint a középiskolái tantárgyak mindegyikének: hármas czélja van. Először a formai képzés; másodszor: ami ebből következik: a felsőbb tanulmányokra való előkészítés; harmadszor: hogy a növendék még az élet különböző változataiban is hasznát vehesse a megtanultaknak. A formai képzés alatt a felfogásnak könnyűvé tételét, az ítéletben való biztosság elsajátítását és a következtetés egyenességének lehető mértékben való kifejlesztését értjük. Ha ezekhez mindazon alapismeretek bírása járul egyszersmind, melyeknél fogva a növendék· felsőbb tanulmányok hallgatására, vagy szorosabb értelemben : valamely tudományba való mélyebb behatolásra képes : akkor a második czélnál vagyunk. Annál a czélnál, melyet a tanterv qualifikatióra nézve az »általános műveltség« nevével tisztel meg. Mert általános műveltség alatt csakugyan nem érthető más, mint az, hogy valaki elegendő alappal és képességgel rendelkezik a tudományokba való mélyebb behatolásra. A harmadik czél végre, minden tanulásnak, — tehát minden tanításnak is — czélja, s igy épp oly igaz, amily általános. A tanításnak tehát ezen hármas czélhoz kell alkalmazkodnia. Minthogy pedig a mennyiségtannak képző ereje nagyon magas fokú, tanításának fontos volta mindjárt az első helyen áll. Maga azonban e tárgynak tanítása oly sok körültekintést, oly sok fáradtságot igényel, hogy e miatt egyike az, a legkényesebb didaktikai dolgoknak. És ez magából a tárgynak természetéből következik. E tan ugyanis tételeinek szigorú összefüggése és kérlelhetlen következetességénél fogva először is lehető szabatos és tökéletes alakját követeli a tudásnak, másodszor feszült figyelmet, mélyebb gondolkodást igényel, harmadszor folytonos tanulást kíván, mert egy-egy közbeeső tételnek elhanyagolása sokszor oka a későbbiek meg nem értésének. Ezekkel szemben pedig ismeretes a vérnek tulbősége miatt a fiatalság hajlama a szórakozásra, s vonzódása altalaban a könnyebb felé, ami éppen a mennyiségtannál nyer legélesebb kifejezést. Ezért a növendéket mintegy édesgetni kell e tárgy felé, hogy lassanként megkedvelje azt. Mert ha nem törődik ezzel a tanár, s ha előadásait chablonszerüleg, hidegen, puszta kötelesség-érzetből, hogy úgy mondjam lelkesedés nélkül végzi: tanítási modora jóra nem fog vezetni, ha előadása mindjárt szabatos volna is, s ha maga a tanár különben szeretné is tárgyát. Ilyen eljárás mellett nemcsak hogy sikertelen lesz a tanítás, s igy sem a logikai gondolkodásra meg nem szoktat, sem az ítélő, sem a
