Kónya Annamária: Szlovák reformátusok a XVI - XVIII. században (Sárospatak, 2013)
REFORMÁTUS EGYHÁZ FELSŐ-MAGYARORSZÁGON - Felső-Magyarország és lakossága
REFORMÁTUS EGYHÁZ FELSŐ-MAGYARORSZÁGON Felső-Magyarország és lakossága A szlovák református gyülekezetek keletkezésére és fejlődésére tekintettel, legérdekesebb és legjelentősebb a reformáció, pontosabban a svájci reformáció terjedése és lefolyása a legkeletibb országrészben, Felső-Ma- gyarországon. Felső-Magyarország mind a történetírásban, mind a publicisztikában, mind a mindennapi kommunikációban nem ismeretlen fogalom. Csak ma többnyire nem a kora újkori értelmében használják, vagy (egyáltalában) ismerik. E fogalom alatt a közönség, vagy a népszerű történelmi irodalom többsége Felvidéket, ill. a mai Szlovákiát érti, ami viszont nem felel meg a történelmi valóságnak. Felső-Magyarország, mint a katonai, gazdasági vagy közigazgatási egység, a 16. században jött létre, amikor a bécsi udvar, ill. az Udvari Hadi Tanács, a török-ellenes védelem bebiztosítása érdekében, Magyarország területét kerületi kapitányságokra osztotta el, amelyek a következő élvtizedekben a gazdasági, ill. adminisztratív irányítást is vették át. Felső-Magyarországot, mint a királyság legkeletibb, azaz a Habsburg-monarchiától legtávolabbi és legnagyobb országrészét, tizenhárom vármegye alkotta: Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Abaúj, Torna, Gömör, Borsod, Heves, Szabolcs és Szatmár. Területén öt, később hat szabad királyi város volt (Kassa, Eperjes, Lőcse, Bártfa és Kisszeben, 1660-tól még Késmárk), és a jelentős bányavidék igaz, nem olyan gazdag, mint az alsó-magyarországi106, az ún. felső-magyarországi bányavárosokkal (Szomolnok, Rozsnyó, Gölnicbánya, Dobsina, stb.) Az országrész központját Kassa képezte, ahol mind a Felső-magyarországi főkapitányság, mind a Szepesi kamara és más állami hivatalok voltak elhelyezve. Felső-Magyarország már a középkortól etnikailag vegyes területet alkotott, ahol századokon át több etnikum lakott. A magyar lakosság legnagyobb számban Borsod, Heves, Szabolcs és Szatmár vármegyében élt, nagy többséget még Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Abaúj, Torna és Gömör vármegye területén alkotott, Sárosban kisebbséget képezett. A szlovákok nagyjából az országrész északi vidékét lakták, legtöbben Sáros vármegyében, de nagyszámban még Szepes, Zemplén, Ung, Abaúj és Gömör vármegyében. A német paraszt lakosság csak Szepes vármegye területén élt, a német polgárok viszont mind a szabad királyi városokban, mind a bányavárosokban, mind 106 Három legjelentősebb központtal Selmecbányán, Körmöcbányán és Besztercebányán, ahol elsősorban az arany-, ezüst és rézbányászat fejlődött. A felső-magyarországi bányavidéken főleg a réz- és a vasbányák voltak. 47
