Dienes Dénes: A Sárospataki Református Kollégium története (Sárospatak, 2013)
Ugrai János: „A NEMZETI ELŐHALADÁS NEVEZETES IDŐSZAKA” 1777-1849 - Szervezeti változások - a püspöki hatalom körvonalazódása
76 A FELVILÁGOSODÁSTÓL A SZABADSÁGHARC BUKÁSÁIG megosztása vagy lényeges csökkentése egyben az esperesi hatalom korlátozását, a szuperintendensi és világi főgondnoki tisztség fontosabbá válását is jelentette. A beosztás révén pontosan meghatározhatjuk a Tiszáninneni Református Egyházkerület egyházközségeinek számát: a felső-zempléni és ungi egyesült tractusban 62 mater és két egyesült gyülekezetei, továbbá 26 filiát számolhatunk össze. Az alsó-zemplénibe 54 mater és két egyesült egyházközség, valamint 32 filia került. A sok vita árán megszervezett kicsiny tornai tractusba mindössze 16 mater és 12 fília tartozott. Az abaúji esperes ezentúl 78 mater és 51 filia fölött gyakorolhatta jogait. A gömöri tractusba 42 mater és 45 filia került. A felső-borsodi esperesség 44 anyaegyházból és mindössze négy kisegyházból, az alsó-borsodi pedig 41 anyaegyházból és 13 filiából állt össze. A tiszáninneni szuperintendencia tehát 1799-ben összesen 337 anyaegyházat és 178 filiát tömörített. Az egyházkerülethez tartozó vármegyékben a 19. század első felében egyébként az országos átlagnál magasabb volt a református lakosok aránya. Miközben Magyar- országon átlagosan 15-16%-os volt a kálvinisták részesedése, Abaújban, Gömör- ben és Zemplénben 21-25, míg Borsod és Torna megyékben 44-48% körül alakult ugyanez az érték. Mindegyik megyére jellemző volt továbbá, hogy nemcsak reformátusok és római katolikusok, hanem még további két-három felekezet hívei éltek viszonylag nagy számban a térségben. A felekezeti sokszínűség ráadásul etnikai heterogenitással is kiegészült, a magyarok mellett tótok, németek, lengyelek, görögök, ruszinok éltek aránylag jelentékeny számban Eszakkelet-Magyarországon. Ez a fajta multikulturalizmus természetesen a református püspöki hatalomra is hatást gyakorolhatott: a számtalan társadalmi szempont, szereplő többnyire lassította a centrális egyházigazgatás kialakulását. Ezt kiválóan illusztrálja még a korszakban is a Sárospataki Református Kollégium szervezeti-igazgatási struktúrája. A kollégium ugyanis továbbra is egyházi és világi kettős vezetés alatt állt. A legfőbb vezetést az egyházkerület (szuperintendencia) élén álló szuperintendens, a világi főgondnok és az egyházkerületi közgyűlés alkotta. A rendszeresen, évente háromszor-négyszer összeülő egyházkerületi gyűlés általában a távlati kérdésekben, továbbá minden fontos személyi és anyagi jellegű ügyben határozott. A szuperintendenst, az egyházkerületi vezetőt minden ügyről értesíteni kellett, s bár a református egyház hagyományos, széles körű kollektív önigazgatáson alapuló felépítése miatt a katolikus püspökéhez fogható közvetlen hatalommal nem rendelkezett, személyes befolyásától, tekintélyétől, elszántságától függően akár nagyobb ügyekben is fontos kezdeményezővé és irányítóvá válhatott. Átfogóbb, komolyabb vizsgálatot igénylő kérdésekben, továbbá sürgős, a helyiek erejét meghaladó esetekben a szuperintendencia bizottság (deputatio) kiállítását rendelhette el. Rendre ilyen testület foglalkozott például a tantervi reformok bevezetésével. Rendszeres bizottságok foglalkoztak a kollégiumi tőkepénzek kihelyezésével, a diáktanítók kinevezésével és a legfőbb diáktisztviselő, a senior év végi számadásával is. Rendkívüli deputatióra került sor egy-egy hangos botrány vagy súlyos visszaélés, konfliktus esetén. A deputatióknak az egyházi küldöttek (néhány esperes és egyház- megyei gondnok vagy algondnok, megbízott lelkészek) mellett 1791-től tagja lehetett a senior, néhány kollégiumi professzor és primarius (vezető öregdeák) is. A világi főgondnok elsősorban a kollégium anyagi működéséhez járult hozzá, s jó esetben az egész gazdálkodási mechanizmus, sőt az iskola minőségi munkájának a kulcsszereplőjévé is vált. A mindig tehetős, befolyásos és áldozatkész főúr által betöltött tisztségből adódó kötelességek között az egyik legfontosabb az új támogatók
