Dienes Dénes: A Sárospataki Református Kollégium története (Sárospatak, 2013)
Ugrai János: „A NEMZETI ELŐHALADÁS NEVEZETES IDŐSZAKA” 1777-1849 - A Partikulák
74 A FELVILÁGOSODÁSTÓL A SZABADSÁGHARC BUKÁSÁIG igényelték a kisebb eklézsiákban is, hogy a lelkész mellett egy másik szolgálattevő is lépjen a gyülekezet alkalmazásába. Kezdetben a lelkész fogadta a tanítót, hogy tisztének egy részét vele megossza. Nemcsak a tanítást, hanem a harangozást, temetést, az istentiszteleteken az éneklés vezetését, majd pedig - különösen a leányegyházakban — az igehirdetés nélküli istentiszteletek, ún. könyörgések tartását. Önálló és célzott tanítóképzésről ebben a korban egyáltalán nem beszélhetünk. A lelkipásztori képzés bizonyos fokára eljutott — dialektikát és retorikát tanult - legalább huszadik életévét betöltött diák iskolamester lehetett a református egyház törvényei szerint. Mindezekkel együtt egy-egy kiemelkedő képességű és elkötelezett tanító iskoláját mégis színvonalasan vezethette. Olyannyira, hogy némely mezővárosi gimnázium is eljuthatott az egyetemi előképzés fokáig. A nem minden esetben kedvező körülmények ellenére viszonylag nagyszámú iskolamesterre volt szükség a kerületen belül is, de tudomásunk van arról, hogy egy- egy kollégium - így a pataki is - vonzáskörzetét az egyházkerület határain túlra is képes volt kiterjeszteni. A lelkipásztori pályára készülő pataki diákok aláírásukkal kötelezték magukat az iskola törvényeinek megtartására. A sárospataki törvénykönyv már régebbi szokásként tárja elénk azt a gyakorlatot, hogy a diákok külföldi tanulmányaik megkezdése vagy papi hivatal betöltése előtt a kollégiumból valamelyik helység iskolájába mentek tanítónak. Az 1617-ben megnevezett 52 diák kilencven százaléka ment rektoriára közvetlenül a pataki iskolából. Többségükben tiszáninneni helységek iskoláit sorolja fel a matricula, de volt, aki Munkácsra, Szatmárra, Szatmárnémetibe, Beregszászba, Ráckevére — tehát kerületen kívülre - ment tanítani. A század folyamán ez a „külső kör” folyamatosan bővült keleti és nyugati irányba egyaránt, megjelent rendszeresen Kassa — a város nem tartozott a tiszáninneni egyházkerület igazgatása alá -, Gyöngyös, Nagyvárad, Nagybánya, Tasnád, Mándok, Kisvárda, Má- ramarossziget, Léva, Losonc, sőt kivételesen még Buda is. A fő irány természetesen a Tiszán innen maradt. Mindazonáltal voltak olyan helységek a kerületen kívül, amelyek folyamatosan, nem pusztán olykor-olykor vitték patakról a rektort. Igen gyakran fordul elő Szatmár és Munkács neve. A 18-19. század fordulójának idejére nézve rendelkezésünkre áll egy protocol- lum, amelybe a pataki contrascribák 214 egyházközség tanítói díjlevelét másolták be 1773-1826 közötti időszakban. Ezek az egyházközségek 21 vármegyében helyezkedtek el. Természetesen a legnagyobb számban a tiszáninneni egyházkerület mutatkozik meg a maga 111 iskolájával. A Dunántúlon 16 eklézsia várt rektort Patakról, 27 volt a partikulák száma a Felvidék nyugati vármegyéiben és Pest környékén. A Tiszántúli vármegyékből 60 gyülekezetét soroltak fel a protokollumban. (A legtávolabbi vármegye nyugaton Zala, délen Baranya, keleten Máramaros volt, ezek csupán egy-egy eklézsiával képviseltették magukat.) Különös jelentőségük volt azoknak a partikuláknak, amelyek megfelelő jövedelmet tudtak biztosítani ahhoz, hogy tanítójuk az ott eltöltött három esztendő után külföldi egyetemre mehessen. Az ilyen academia promotio-t biztosító rektória kötődött a legszorosabb szálakkal a kollégiumhoz, mert diákjai továbbtanulásának fontos anyagi bázisa volt. A 18. század második felétől megfigyelhető az a törekvés, hogy az egyházközségek egy része igyekezett állandó tanítói állást létesíteni. Tanítóját tehát már nem két-három éves rendszerességgel hívta a pataki kollégiumból. Ez a folyamat előbb a partikula rendszer lazulásához, majd pedig megszűnéséhez vezetett. A 19. század első harmadában a tiszáninneni egyházkerületben 337 anyaegyház volt, s bennük
