Dienes Dénes: A Sárospataki Református Kollégium története (Sárospatak, 2013)
KÜZDELEM A PERIFÉRIÁRA SZORULÁS ELLEN - A II. VILÁGHÁBORÚ ELŐTT ÉS UTÁN - Gazdálkodás ismét - regionális szerepkör nélkül
GAZDÁLKODÁS ISMÉT - REGIONÁLIS SZEREPKÖR NÉLKÜL 163 A kollégium erre a korszakra csaknem teljesen elveszítette azt a korábban oly hangsúlyos funkcióját, hogy pusztán gazdálkodásával a környék meghatározó szereplője, regionális befolyást gyakorló tényezője legyen. Az intézmény gazdasági berendezkedése mindinkább magába fordulóvá, zárttá vált. Mindez elvileg természetesen szorosan összefüggött az oktatási rendszer országos fejlődési tendenciáival, valamint ezzel párhuzamosan a gazdasági modernizációval. Oktatás és gazdaság két, egymástól egyre élesebben elkülönülő, a mindennapokban egyre kevesebb találkozási pontot biztosító alrendszerévé lett a társadalomnak. Ily módon a nagy gazdálkodási tradíciókkal bíró iskolakollégiumok régi struktúrája épp úgy elavult volt mind az oktatásszervezés, mind a gazdálkodási mechanizmus szempontjából. Ennek a nyilvánvalóan fájdalmas ténynek a felismerése és az új helyzethez való igazodás persze több generáció ideje alatt ment végbe. A dualizmus korában tisztán kivehető az egyházi—iskolai vezetés törekvése arra, hogy egyre élesebben elválassza a tanulmányi és a gazdasági ügyek intézését, s az utóbbit is mind inkább szakértőkre bízza. Majd pedig a profiltisztítás jegyében a különböző gazdasági érdekeltségek kiszervezése — eladása, bérbeadása — vált mind markánsabbá. Ám az I. világháború során a főiskolai gazdálkodás gerince megroppant. A tőkegazdálkodás alapjait tönkre tette a korona devalvációja, amely felerősítette a hagyományos mezőgazdasági érdekeltségek jelentőségét. Ugyancsak ebbe az irányba hatott a háborús évekkel együtt járó szükséghelyzet, a megtapasztalt áruhiány. Ám azonnal világossá vált, hogy az ingatlanok saját kézbe vétele immár nagyon nehezen járható út. Hiába merült fel komolyabban, hogy az 1926-ban lejáró bérleti szerződés után vegye az intézmény saját kezelésébe a györgytarlói földeket, a nívós gazdálkodáshoz legalább 5 milliárd koronás invesztícióra lett volna szükség. Óvatosságra intett a saját kezelésbe vont bálványosi birtok példája is, hisz hiába művelték 1923 őszétől önállóan ezt a földet, még két év múlva is a beruházásokra (új magtár, gépszín, istálló építése, földjavítási munkák) kellett költeni, s csak a következő esztendőtől remélhettek szolid jövedelmet. Végül hosszas vita után mégiscsak saját kezelésbe vette a főiskola Györgytarló birtokának jobban jövedelmező darabjait. A súlyos infláció miatt egyébként a ’20-as évek közepén ismét terményben szabták meg a négy különböző helyszínen lévő birtokok utáni bérleti díjat. A működés financiális alapjait egyre inkább a tandíjbevétel (1924/25-ös tanévben: 17.443 aranykorona = 296.500.000 korona), az egyházkerületi kultúradó (2232 aranykorona = 38.000.000 korona) és az államsegély biztosította. A kultúradóból felerészben részesült a pataki főiskola, ugyanekkora összeget a két miskolci gimnázium kapott meg. Az államsegély pedig arra volt elegendő, hogy a gimnáziumi tanárok fizetésének és lakbérének 82%-át fedezze, a többit a főiskola egészítette ki saját bevételeiből. Az 1924/25-ös tanévben a főiskola 20.000 aranykoronányi deficittel zárta volna a mérlegét, amennyiben nem maradt volna betöltetlen két teológiai tanszék, így ugyan csökkent a hiány, de az egyensúlyi állapot közel sem ideális módon állt be. Ráadásul mindezt igen szigorú takarékosság eredményeként érték el, így az egyébként is nagyon elavult állapotú épületek és tanszerek, könyvtári állomány fejlesztésére a békebeli időkhöz képest negyed-, ötödannyit tudtak csak fordítani. Az ismét egyre markánsabb, ám már a térségben is csak elhanyagolhatónak számító, s ezért igen sebezhető agrártermelést folytató intézmény esetében egyáltalán Fekete Gyula (1922-2010) „Szellemi szülőföldem Sárospatak. Szellemi apáim a pataki tanárok. Tejtestvéreim az osztálytársak, nyolc éven át, az élet legszebb reményeket nevelő nyolc esztendejében. ” (Bodrog-parti szerelmeink)
