A Magyarországi Református Egyház története 1918-1990 - Tanulmányok (Sárospatak, 1999)
I. rész - EGYHÁZI ÉLET A GYÜLEKEZETEKBEN - A vasárnapi istentisztelet
istentiszteletet látogatták többen, főként asszonyok, akik délelőtt nem jutottak el a templomba, mert "főzniük kellett". A VASÁRNAPI ISTENTISZTELET A vasárnapi istentisztelet liturgiájából főként az éneklésnek volt nagy szerepe, mert ebbe tudtak az egyháztagok bekapcsolódni. Az 1921-ben kiadott énekeskönyv a százötven genfi zsoltárral kezdődött. Ezek - igaz, ritmustalanul elnyújtott - dallama és szövege mélyen belevésődött a magyar református ember tudatába, amint azt sok szépirodalmi példa is (Adytól Csanádi Imréig vagy Kányádi Sándorig) mutatja. A "Tebenned bíztunk..."-kai (90. zsoltár) siratta el temetéskor a halottait, tette ünnepivé templomi összejöveteleit, pótolta a határokon túl a magyar nemzeti himnuszt; e zsoltár állította be az éneklőket az elődökkel való kontinuitásba és az éneklők láthatatlan közösségébe. (Nem egyedül ez a zsoltár érdemelne tömeglélektani elemzést.) A korszak végén Csomasz Tóth Kálmán és Karácson Sándor, másokkal együtt, azon fáradoztak, hogy az elnyújtott éneklést megreformálják, s az eredeti genfi ritmust állítsák vissza. Az új énekeskönyvben (1948) ez formálisan sikerült is, a valóságos éneklés megváltoztatása azonban lassúbb folyamatnak bizonyult. A genfi zsoltárokon kívül a falusi gyülekezetek a természeti változásokkal (évszakok) és a földmíves életformával (aratás, eső stb.) kapcsolatos témájú énekeket szerették, az Istennek a természet világában megmutatkozó hatalmáról szóló "dicséretek" keltettek bennük áhítatot. Tért hódítottak azonban a belmissziós mozgalmak által "behozott" énekek is, melyek inkább a speciális keresztyén mondanivalóra (bűn, kegyelem, megtérés, Krisztus személye) tették a hangsúlyt. Ezek többségét németből vagy angolból fordították le (ezért "behozott"), s az egyén belső világára vonatkozó és erősen érzelmi töltésűek voltak. A régi magyar, reformációkori énekkincs értékesítése ez időben még inkább program, mint valóság, ez ténylegesen csak az 1948-as új énekeskönyv eredményének tekinthető. A liturgia mási eleme az imádság, amit a gyülekezeti tagok a lelkésszel együtt magukban mondtak. Bár sok imádságoskönyv jelent meg,124 s ezek közül nem egyet a lelkészek is fölhasználtak a szószéken, a döntő az volt, hogy a magyar református istentiszteleten nem voltak szó szerint ismétlődő, ún. "kötött" imádságok, hanem a lelkész a gyülekezet gondjait (járványok, háború, természeti csapások, családi bajok) és örömeit (termő idő, mindennapi kenyér, ünnepek) foglalhatta imádságba. Ha az ún. "egyszerű" református ember ünnepélyes akart lenni, önkéntelenül az istentiszteleti ének és imádság stílusában beszélt, erkölcsi és metafizikai fogalmai nagy részét azokból vette. Ugyanez nem mondható el a prédikációkról: ott neki mondtak valamit, nem pedig az ő meg nem fogalmazott gondolatait hallotta kifejezni, mint az énekben és az imádságban. 124 Lásd u.o. 404-405. 67
