Czegle Imre: Az egyházi ének theologiai kérdései - A hymnologia elvi kérdései (Sárospatak, 1998)

II. rész - VIII. A zsoltárok

tus értelméhez, mennél jobban meg tudjuk fékezni magunkban az emberit, annál inkább bizonyosak lehetünk abban, hogy igehirdetésünkben Isten maga helyezi a szavakat szánkba, mintha Ő maga beszélne mibennünk.

Az 1524. Évben megjelent énekeskönyv, mely Luther Mártonnak: Christ lag in Todesbanden c. énekét is tartalmazza, az „Erfurter Enchiridion” c. lapjára ez van rányomva: „Enchiridion oder eyn Handbüchlein, eynem yetztlichen Christen fast nützlich bey sich zu haben, zu stetter obung oond trachtung gei stlicher gesenge, ond Psalmen, Rechtschaffen, onnd künstlich vertentscht.” A „künstlich versteutscht” azt jelenti, hog)' a zsoltárok kivétettek a kánonikus szent iratok közül, hogy mint énekre az ének szabályai és törvényszerűségei érvényesüljenek. A zsoltárok ilyen szemlélete nem azt jelenti, hogy azokat leértékeltük, megvetettük. Csak az történt, hogy a zsoltárokat a kánon síkjából az ének síkjába helyeztük, hogy így az egyházi ének belső törvényszerűsége érvényesülhessen magukon a zsoltárokon is. Nem úgy, hogy a mi esetleg önkényesen megállapított szabályunkra gyúrjuk át a zsoltárokat, hanem úgy, hogy a zsoltárokban meglevő törvényszerűséget felismerjük, és azokat öntudatosan alkalmazzuk magukon a zsoltárokon is.

Az énekeskönyv zsoltárát a Biblia zsoltárával azonosítani, vagyis a kánonra érvényes szabályokat a zsoltárokra, mint énekekre alkalmazni: két különböző dolognak, az igének és énekekre alkalmazni: két különböző dolognak, az igének és éneknek összezavarását jelenti. A Biblia zsoltára: írott Ige, az énekeskönyv zsoltára: ének.

Ezzel az eljárással népünk kezéből nem vettük ki az Igét, hiszen az változatlan formájában megvan továbbra is a Bibliában, csak tisztáztunk egy hymnológiai kérdést, ami a továbbiakban is segítségünkre lesz. s további következtetések levonására ad alkalmat.

Még két kérdésre kell válaszolnunk: alkalmasak-e a zsoltárok ma éneklésre, van-e helyük velük szemben kritikára, vagy sem? Anélkül, hogy a dicsérő jelzőket felesen alkalmaznánk. Istennek adunk hálát, hogy Szenczi Molnár Albertiéi és munkájával megajándékozta a magyar református egyházat, s nem engedte, hogy az eltelt évszázadok alatt ember, barát, vagy ellenség, vagy a különböző theológiai irányzatok kivegyék szánkból a ma is gyülekezeti éneklésre alkalmas zsoltárokat.

De ugyan akkor azt is el kell ismernünk, hogy ott, ahol a zsoltárok az énekeskönyvekből hiányzanak, ez a tény nem azt bizonyítja, mintha az illető egyház megvetette volna Isten Igéjét, hanem csak annyit, hogy az illető egyházak zsoltárátdolgozásai mint költői-theológiai munka nem bizonyultak értékállóknak, ha mi szeretjük és ragaszkodunk Szenczi zsoltáraihoz, ez megint nem azt jelenti, hogy mi, mint magyar református egyház különösképpen szeretjük és megbecsüljük Isten Igéjét, jobban mint Kálvin Gcnfje, vagy Marot-Beza népe: a francia, ahol ma a zsoltárok hiányzanak az énekeskönyvből, vagy bárhol a világon, hanem csupán annyit és azt, hogy Szenczi Molnár Albert munkája jó volt, jó mai is, idő és értékálló.

Szenczinek ezt a jó és értékálló munkáját lehet-e kritikával illetni? Lehet, sőt nemcsak megengedett, hanem kötelesség is! Hiszen munkája óta