Czegle Imre: Az egyházi ének theologiai kérdései - A hymnologia elvi kérdései (Sárospatak, 1998)

I. rész - II. A Szentírás az egyházi énekről - a.) Az Ószövetség az egyházi énekről

Az Ótestamentumban számtalanszor és sokféleképpen felhangzó buzdítás: „Énekeljetek az Úrnak..." azt jelenti: hogy az ének egyedül Istent illeti meg. Az ének hangja, az emberi szív e jó illatú áldozatának füstje csak Isten felé szállhat. Az Ótestamentumban az ének csak Istenről szól. az Ö cselekedetéről. (Ézs. 12:5, Jer. 20:13. Zsolt. 9:12. 30:5, 33:2. 47:7. 66:2. 68:5. 98:5, stb.)" Igen sok helyen az éneklésre felhívó isteni beszéd első része egy parancs: Énekeljetek az Úrnak! -se parancsot magyarázza a mondat másik fele a „mert'’ kötőszóval kezdve. Az Istennek oka van, hogy igényelje az ember dicséretét és háláját. Az Isten tettét megtapasztalt ember éneke a keletkezés pillanatában felelet az Ő cselekedetére, az idő múlásával emlékezés arra. A születés pillanatában imádság, vagy hálaadás, de évek múlva, az ú j nemzedék előtt már tanú, emlékeztető és figyelmeztető jel: Isten csodadolgainak elbeszélője és hirdetője. Az ének tanítómester, a szunnyadó emlékezet ébresztője. (5. Mózes 31:19 kk és 32:44 kk.)

Azt is megfigyelhetjük, hogy mivel az ének Isten egy bizonyos cselekedetével összefüggő ének, azért tartalmát is ez a cselekedet tölti ki. Az ének tartalma sem az, amit az ember érez, gondol, vagy tesz, hanem amit Isten tett. Az ótestamentumi ének nem az emberről mond el \alamit, hanem Istenről, vagy ha az emberről szól, róla, mint Isten előtt állóról beszél! Az ember csak annyiban van „benne” az énekben, amennyiben ő az, aki énekben foglalja Isten cselekedetit és amennyiben ez a cselekedet az emberre vonatkozik. Az Isten objektív tette az ember szubjektumán átömölve válhatik énekké. így az emberi szubjektum minden jele benne van az énekben anélkül, hogy annak objektivitását elhomályosítaná. Rossz az az ének, melynek tartalmát az ember és ez a világ határozza meg. Mózes, mint énekíró így kiált fel: „Énekem az Úr!” (Ex. 15:1) Ha ehelyett azt mondja valaki: Énekem a világ, vagy az ember, - lehet jó költő, írhat jó verset, de egyházi éneket nem.

2. Az ótestamentumi kultuszban hangszert is alkalmaztak. ^ így pl.: hárfa (Zsolt. 49:5, 150:3, 33:2 stb.), citera (Ézs. 5:12, IKrón. 15:16 stb.) cimbalom (Zsolt. 150:5, Neh. 12:27 stb.) lant (Zsolt. 57:9, lSám. 10:5, 2Sám. 6:5, stb.), hegedű (2Sám. 6:5, IKrón. 13:8, stb.), kiirt (Jer. 6:17. 4Mózes 10:8, stb.), trombita (Jer. 51:27, 2Kir. 11:14, stb.), harsona (Bir. 6:34), Zsolt. 47:6, stb.) tárogató (Hós. 5:8), síp (És. 5:12, Dán. 3:10, stb ), fuvola (Zsolt. 150:4), duda (Dán. 3::5), dob (Zsolt. 149:3, lSám. 10:5, stb.), csengettyű (2Mózes 39:25).

Az Ószövetségben a hangszerek nem az emberek szórakoztatására szolgálnak, itt a hangszer Isten szolgálatában áll és leggyakrabban az ének kisérése céljából alkalmazzák. A hangszer az éneket kísérte, vagy vezette, amint ma a gyülekezeti éneket az orgona. A másik fontos dolog az, hogy amint a gyülekezet az Úrnak énekelt, ugyanúgy az Úrnak muzsikált is. 22 23

22 lsd. Papp Ákos: Ének és hangszerek a Bibliában, c. tanulmányát. Református Egyház, n. évf. 8. Szám.

23 Lsd. Papp Ákos i. cikkét, melyben a hangszerek előfordulási helyei összefogialtattak. Lsd. továbbá a 19. Jegyzetben felsorolt irodalmat.