Czegle Imre: Az egyházi ének theologiai kérdései - A hymnologia elvi kérdései (Sárospatak, 1998)

II. rész - XI. Az egyházi ének kritériuma - 4.) Az egyházi ének gyülekezetszerűsége

érzelem, s így a humánumban helyzeti vallás teljesen „hozzátartozik ember voltunkhoz és szellem voltunkhoz.” Tehát a theologia sem fikcióval, vagy ideával, egy kézzel fel nem fogható dologgal foglalkozik, hanem tárgya reális valóság az ember világában. A vallás ilyen megfogalmazása lehetővé tette a gyakorlati theologia szükséges és tudományos voltának igazolását is. hiszen a vallás „az értelmes szellem (vernünftiger Geist) lényeges eleme,” így a keresztyén egyháznak a humanitás szellemi kiterjesztésében a többi tudománnyal egyenlő, a maga határain belül azonos jelentősége és szerepe van. Ami pedig a prédikáció gyülekezetszerűségének tudományos problémáját illeti, ezt a kérdést a protestáns gyakorlati theológiában a \ilágháború végéig, sőt még ma is a Scheleiermacher-féle vallástudományi program értelmében szokták felvetni. Ebben a rendszerben pedig nem annyira prédikációról. mint inkább „vallásos beszédről” és nem annyira Isten ekklézsiájáról, úgy amint az a Heidelbergi Kátéban előttünk áll. hanem inkább a helyileg és időileg meghatározott keresztyén vallásos hallgatóságról van szó. Ettől kezdve kezdik követelni „az újkori valóság érzékre való hivatkozással a gyülekezetét, helyesebben az illető helyen összegyűlt vallásos hallgatóság alapos tanulmányozását.” A mind gyakrabban feltörő óhajok és kívánságok köre ez: A gyülekezetszerűség törvényeit a tapasztalati gyülekezet mivoltából megállapítani. Figyelembe kell venni a prédikációt hallgató embereket, akik valóságos húsból és vérből valók, meg kell ismerni azok vallásos, erkölcsi, társadalmi, faji, politikai, családi, lélektani és hely i körülményeit. Ismerni kell gondolataikat, vágyaikat, szükségeiket, nyílt és rejtett törekvésüket. Az igehirdető dolga hogy' elmélyedjen abban, amit a tapasztalat nyújt: tanulmányoznia kell a tapasztalati gyülekezetét meghatározó társadalomtudományi, lélektani, vallási törvényszerűségeket. Keresse az igehirdető, mit hoz magával az ember, az általános, az eszmei ember az Ige hallgatásához. Az adatok tömegét, amit a néplélektan, valláslélektan, szociológia, vallástörténet, a történelem, s mindennapi véletlen tapasztalat és emberismeretet nyújt, azt mind felhasználja. „A theológia történet különös iróniája, hogy a gyülekezeti igehirdetés fogalma akkor jött létre, amikor Scheiermacher elvesztette, illetve feladta a gyülekezet igazi fogalmát és annak helyére olyan eklézsia fogalmát állított, amelyben nem az a döntő, amit Isten tett és tenni fog, hanem amit az ember elgondol és megvalósít. így a prédikáció igazi gyülekezetszerűsége is akkor vált lehetetlenné, amikor öntudatos követelménnyé vált.” (33.o.)

A Schleiermacher óta megírt homiletikai müvek két csoportra oszthatók a bennük felállított prédikáció elmélete szerint. Az egyik csoport a hallgatóságban azt veszi figyelembe, ami benne megvan, így a prédikáció feladata: a meglévő kifejezése. (Kultuszi prédikáció) A másik csoport előtt az a fontos, ami hallgatóságban nincs meg. Ez feladatát abban találja meg, hogy a hallgatóságot egy alacsonyabb valláserkölcsi színvonalról egy magasabbra vezesse. (Psychagogiai prédikáció). Schleiermacher az első mellett döntött. Szerinte a prédikáció kiábrázoló cselekmény, kultusz-cselekmény. A vallásos tudat kifejezése a cél. Ez a fajta prédikáció mindenféle ráhatás, rábírást