Czegle Imre: Az egyházi ének theologiai kérdései - A hymnologia elvi kérdései (Sárospatak, 1998)
II. rész - XI. Az egyházi ének kritériuma - 1.) Az egyházi ének prédikáció
az .Jget akarják énekelni/’ A reformáció korában megjelent énekeskönyvek anyagában szinte nélkülözhetetlennek látszott az Úri imádság és Tízparancsolat versbe szedése és megzenésítése. Még az olyan átdolgozás is. mint amilyen Luther Mártoné volt, eltűnt az énekeskönyvből. Az ilyen átdolgozás ugyanis, szerintünk megszünteti az Igének írott-ige voltát, mert kivétetik abból az összefüggésből, mely az első tanuk és bizonyságtevők írásaiban, a Szentírásban, mint egy eleven láncolat előttünk van. Az énekeskönyv talaján az Ige prózában írt szavai versbe törve elveszítik írott-ige voltukat. Az egyházi ének eben az Igéhez kötöttségéhez lesz objektív. Nincs más lehetőség, amely egyházi ének objektivitását biztosítja, csak ez a kötöttség. Az egyházi ének objektivitása alatt pedig azt értjük, hogy az ének központja, lüktető szíve az Ige legyen és nem az Én, vagy annak gondolata. Az istentiszteletre nincs veszedelmesebb, mintha annak központjába az ember gondolatai kerülnek, vagy ha az ember érzelmeit igyekszik ott kiélni. Nem lebecsülendő veszély és kísértés ez, igen gyakran megtörténik, hogy az ember és világa kerül arra a heh re, melyet Isten Igéjének kellene elfoglalnia. Az istentiszteletben uralkodó, mindent meghatározó tényező az Ige. Igen nagy áldása a reformátori theológiának, hogy az Ige abszolút tekintélyét nem győzi eléggé hangsúlyozni. Nincs ártalmasabb csere, mint mikor az Isten Igéjét és beszédét az ember beszéde és tudománya foglalja el. Ez a veszedelmes és ártalmas csere akkor következik be, ha az igehirdető elszakad az Igétől, Krisztus beszédétől, de nemcsak a prédikáció veszedelme ez, hanem az egyházi éneké is. Sőt talán itt még nagyobb a kísértés és veszedelem, mint a prédikációban, hiszen az egyházi ének a maga formájában (vers, költemény) olyan kísértés, amely még könnyebben elvonhatja az énekírót Isten Igéjétől. Nincs más védelmünk, mely önmagunkkal szemben is megvédene, csak az, hogy Isten Igéjéhez görcsösen ragaszkodunk, hatalmát és tekintélyét elismerjük, nem az Igével szolgáltatjuk ki magunkat, hanem mi szolgálunk minden erőnkkel az igének. Erre a veszedelemre Barth Károh' Dogmatikájában mutatott rá. A misztikus, moralizációs énekekben, mint központi tényező a szív és a lélek jelentkezik, ebben az esetben pedig az ének elszakadt az Ige objektív valóságától. „Simul ac Spiritus a Christi sermone divellitur quibuslibet delirivis et impositurus aperta est ianua.” Azaz: „Ha a Szentlélek elszakíttatik Krisztus beszédétől, megnyílik az ajtó mindenféle eszelősségnek és csalafintaságnak.”248 Az egyházi énekíró munkája ebben a vonatkozásban hasonlít a hajót vezető kormányos munkájához, aki iránytűvel a kezében a térképet nézi szüntelenül, hogy hajó útjáról le ne térjen. Az énekszerző előtt ott kell állandóan állania az Igének egy' meghatározott textus alakjában, ez kell, hogy irányítsa munkájában, s ezt a munkát a Biblia, a nagy térkép tájékoztatása szerint folytassa. Az „iránytű’’ és a „térkép” nélküli hajó könnyen veszélybe kerülhet. így' az énekszerzö is, ha leveszi szemét az Igéről, szükségképpen másban keresi és találja meg vezetőjét, akár a természet szép rendjében, akár önmagában, mindenképpen 248 Barth Károly: Idézi Pap Ferenc: i.m. 100.
