Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 4. szám - VITA: ÖNGYILKOSSÁG - Bagdy Emőke: "Isten ott is jelen van..." Reflexiók Kodácsy Tamás tanulmányához
Bagdy Emőke temben és halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, [...] aki engem úgy megőriz, hogy egy hajszál sem eshetik le fejemről az ő akarata nélkül.” Életem nehéz óráiban sokszor szólalt meg bennem ez, a kegyelem, megváltás és megváltottság üzenete. Mégis, megéltem kríziseket, olyan lelki kétségbeeséseket, amelyeket (tapasztalatom szerint) mindnyájan elszenvedünk, és eljutunk a határhelyzetig, amikor már az élet tovább vitelének nem látjuk, nem érezzük az értelmét. Ez az emberi tapasztalat hozhat közel a másik emberhez, ebben messzemenően egyetértek Kodácsy Tamással. Az öngyilkos csak abban különbözik tőlünk, hogy ott, akkor nem tudta a kegyelem után kinyújtani a kezét, „embere sem volt”, aki közvetítette volna (a benne lakó isteni rész, a szánalom, irgalom, empátia, szeretet kisugárzásával) azt a kegyelmet, amelynek megragadásához az önpusztítást elkövetőnek már nem volt ereje. Pszichológusként is hiszem és vallom, hogy az öngyilkosság nem fogadható el „megoldásként”, felelősek vagyunk egymásért. Akinek „nincs embere”, az veszélyeztetett. Isten kegyelmét egymás számára akkor is közvetíteni tudjuk, ha az illető önmaga már elengedte volna a reménységet. Nagyon fontos gondolatnak tartom a tanulmányban, hogy már szinte mind eljutottunk kríziseinkben ahhoz a ponthoz, ahonnan az öngyilkos a tettével továbblép. Ezt a határt mi nem lépjük át. Mivel az „élmény” birtokában vagyunk, értjük és áterezzük az állapotát, és akképp és ezzel a tapasztalattal tudjuk elérni, hogy ne lépje át senki a határt. Ela az öngyilkos bűnös, én is az vagyok, te is és mindnyájan, mert nem segítettünk. A mellé álláshoz szükség van az állapotba való beavatásra. Nálunk nincs gyónás, nincs feltárulkozás lelkileg. Nekem, aki egy szigorúan kálvinista lelkész családban nevelkedtem, a legnagyobb szégyen volt a bajaimról szólni, és a legnehezebb dolog volt megtanulnom a szakmám követelményét, az önfeltárást, az ehhez való bizalmat. Felismerni a másikban azt az isteni részt, amely közvetíteni tud Isten felé akkor is, amikor lefagy a lelkem, és nem tudok imádkozni. A mi protestáns individualizmusunk, szigorunk gyilkos erő tud lenni. Nem ölünk mást... ,,[M]ég jó, hogy az ember haragja nem magát az embert harapja”, mondja József Attila. Tudományos bizonyítékok szólnak amellett, hogy a gyilkos indulat molekuláris biológiai szinten betegíti meg a hordozóját. Hányszor jutunk „kiborult állapotba”! Indulatkezelésünk sincs teljesen rendben. Ez nem önpusztítás? Hol kezdődik ez? Fontos volna, hogy lélektani és teológiai szempontból legyen konszenzus, mit is értünk öngyilkosságon. Az alkoholizmus, a szenvedélybetegségek, a pszichoszomatikus krónikus bajok, maga a rák is „lassúdad önpusztítás” (mint Szilágyi Domokos költőnk írta), folyamatos önkárosítás, latens öngyilkosság. Vajon azért, mert nem egyszeri, látványos és végzetes, mint a befejezett öngyilkosság, vajon nem bűn-e? Teológiai szempontból hogyan kezelhető a lassú, permanens önpusztítás? Egy alkoholista, aki májcirrózisban meghal, öngyilkos tettet követ el. Bűnös-e, mint befejezett öngyilkosságának tettese? 98 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017-4
