Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 4. szám - VITA: ÖNGYILKOSSÁG - Kodácsy Tamás: Ott is jelen van!
Ott is jelen van! beni magatartásunkról szól. A „ne ölj!” ebben az értelemben kivételt jelentene a „ne lopj!” és a „ne paráználkodj!” között, mint ami saját megölésünket is tiltja. Itt egy jóval nagyobb kérdéssel is szembesülnünk kell. Ha az öngyilkosságot morálisan a törvényszegéshez kapcsoljuk, akkor ezzel csak elrettentünk: a bűn a megbán- hatatlanság miatt minden más bűnnél nagyobb lesz. Vajon ez a morális fenyegetés használ azoknak, akik eleve azért akarnak véget vetni életüknek, mert éppen vétkük súlyát képtelenek elhordozni? Valószínűleg semmit nem használ. Olyan Istenünk van, aki a kudarcunk félelméből való menekülést egy félelmetesebb fenyegetéssel akarja megakadályozni? Aligha lenne ez összeegyeztethető a kegyelmes Istennel, aki életet adott nekünk. Ahogyan Karl Barth kiemeli, az öngyilkosság megvétózása nem a törvényen alapul, hanem az evangéliumon. A HK alapján sokkal inkább az 1. kérdés-feleletben találhatjuk meg az útmutatást. Eszerint a vigasztalásunk abból fakad, hogy nem a magunk tulajdonai vagyunk, hanem Jézusé, így az nem lehet menekülés, ha tulajdonosként végzünk magunkkal. Kálvin alapján (Inst 3.7.1) itt erre hivatkozik Karl Barth is: „Nostri non sumus séd Domini” — nem a magunkéi, hanem Istené vagyunk.11 Az emberi szuverenitás legvégső kifejeződése az, ha valaki lemond arról az ajándékról, amit Istentől kapott, ugyanakkor ez a lépés a szuverenitás végét is jelenti. Az öngyilkos tett az a végső megoldás, amellyel minden létező szabadságról lemondunk, és ez különösen a keresztyén ember számára kritikus. „Létezik egy olyan ön- gyilkosságra ösztönző kísértés is, mely a hívő embert különösképpen megkörnyékezi: az Istentől kapott szabadsággal való visszaélés a saját élete kárára.”12 Ez egy negatív szabadság,13 amely után semmilyen szuverenitásunk és szabadságunk nincs már. „Az öngyilkosság elutasításáról beszélnünk kell; ám ezt nem a morál vagy az emberek fóruma előtt tesszük, hanem egyedül Isten színe előtt. [...] Azért kell elutasítani az öngyilkosságot mint a hitetlenség bűnét, mert létezik az élő Isten. A hitetlenség azonban nem erkölcsi vétség, hisz egyaránt társulhatnak hozzá nemes vagy közömbös indítékok, illetve tettek. [...] Nincs más kényszerítő ok, ami miatt az öngyilkosságot el kell utasítanunk, mint az, hogy az ember fölött ott van az Isten.”14 A kérdés az, hogy lemond-e Isten azokról, akik lemondtak magukról? Előtte meg kell kérdeznünk őszintén, hogy ki az, aki nem mondott már le magáról? Ki az, aki ne érezte volna az élet elhordozhatatlan terhét, saját tettének, létének elviselhetetlen szégyenét? Aki ezt nem érezte, az nem is volt abban az elveszettség állapotában, akiért Krisztus meghalt. A megtért ember ismeri ezt a kilátástalan érzést, és érzéseiben, gondolataiban eljut odáig, hogy lemondjon saját magáról, s ha nem teszi, akkor azzal szembesül, hogy még mindig reménykedik abban, hogy valahogyan saját kezébe tudja venni a maga sorsát. Ez a végső lemondás különösen éles a protestáns megiga- zulástanban, ahol az ember kiszolgáltatottsága, bűnös állapota Isten színe előtt megfellebbezhetetlen. Éppen ettől lesz az Atya kegyelme igazi kegyelem, aki azt mondja: ” Barth, Karl: Kirchliche Dogmatik, 111/4., Theologischer Verlag Zürich, 1951,461. 12 Bonhoeffer: I. m., 134. 13 Szűcs Ferenc: Teológiai Etika, Budapest, MRE Zsinati Sajtóosztály, 1993,235. 14 Bonhoeffer: i. m., 131. 2017-4 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 89
