Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 4. szám - VITA: ÖNGYILKOSSÁG - Kodácsy Tamás: Ott is jelen van!
Ott is jelen van! Zacharias Ursinus magyarázatában sem kezeli külön témaként az öngyilkosságot, a felebarát megölését, gyűlöletét terjeszti ki önmagunkra is, akár tettlegesség, akár csak gondolat formájában valósul meg. Mit mondhat nekünk a hitvallás szövege erre nézve? A lehetséges értelmezések alapján először a hitvallás szövegének kontextusából, másodszor a hatodik parancsolat és az öngyilkosság teológiatörténeti hátteréből, harmadszor pedig a hitvallás bibliai hivatkozásai nyomán keressük a választ. 1. A kiemelt rész kontextusa az, hogy ne uralkodjon el rajtunk a bosszúvágy, és hagyjuk a fegyverhasználatot a közhatalomra. Ebben a szoros összefüggésben úgy is lehet érteni a szöveget, hogy ha megmarad bennünk a bosszúvágy, akkor azzal kárt tehetünk magunkban, mert erőszakhoz folyamodunk, és így erőszak áldozatai leszünk. Röviden: „akik kardot fognak, kard által vesznek el” (Mt 26,52), ahogyan a hitvallás is hivatkozik erre. így az erőszakos gondolat, a bosszúvágy visszahatása jelenhet meg a szövegben. Ugyanehhez a parancsolathoz tartozóan a HK 107. feleletében azt olvassuk, hogy szeressük felebarátunkat mint magunkat. Ha a HK 105-ben öngyilkosságról van szó, akkor körkörös érveléshez juthatunk a 40. Űrnapján: egyszer abból indul ki, hogy ne öljük meg magunkat, ahogyan a másikat sem, másszor szeressük úgy a másikat, mint önmagunkat. Ezek alapján nem teljesen egyértelmű, hogy itt az öngyilkosságról van szó. 2. A teológiatörténetben viszont számos példát találunk arra, hogy az öngyilkosság és a „ne ölj!” parancsolat összekapcsolódik. Ha a kiemelt részt az öngyilkosság tiltásának olvassuk, akkor azt az emberölés alesetének tekinthetjük, amit nem tud megbánni a bűnös. Ez a magyarázat egészen Augustinushoz megy vissza, aki először sorakoztat fel tételesen öngyilkosság elleni érveket „Mert midőn a törvény ezt mondja, »ne ölj«, úgy kell értenünk, hogy magunkat sem. [...] Ne ölj, sem egy másik embert, sem önmagadat. Ugyanis, aki megöli magát, az embert öl meg.”5 A korai keresztyének között nagy számban voltak olyanok, akik úgy akarták elkerülni a testi csábítást, a vágyakat vagy a kínzó fájdalmat, hogy öngyilkosságba menekültek, s erre a helyzetre reflektált Augustinus. A szándékosan halálba rohanó önkéntes mártírom- ság és az öngyilkossági vágy összefonódott. Ügy érvelt velük szemben, hogy mindaz, amitől elmenekülnek, kisebb bűn, mint az a bűn, amely után nincs bűnbánat, ezért nincs egyetlen igazi ok sem az öngyilkosságra. A 13. században Aquinói Szent Tamás Isten elleni, megbánhatatlan bűnnek tartja az öngyilkosságot, ezért erre építve a 19. században X. Pius pápa a katekizmusában a „ne ölj!” parancsolatból kiindulva a katolikus egyházban megtiltja az öngyilkosok számára az egyházi temetést (5. parancsolat, 7.). Ez a nézet a római katolikus egyházban nagyon sokat változott a 20. század végére, és 1983 óta sokkal megengedőbb a hivatalos álláspont. Elsősorban az elhunyt családjára való tekintettel engedett fel az egyházi temetés megtagadásának keménysége. A Katekizmus egyrészt kimondja, hogy a súlyos pszichés zavarok, szenvedés és megpróbáltatás csökkentheti az öngyilkos erkölcsi felelősségét,6 másrészt reményt ad. 5 Szent Ágoston: Isten városáról, Ford. FöldvAry Antal, Budapest, Kairosz, 2005,1.20. 6 A Katolikus Egyház Katekizmusa, A Római Katolikus Egyház tanításának összefoglalása. 1997. Vili. 15., 2282. URL: http://www.katolikus.hu/kek/ Utolsó letöltés: 2018.02.02. 2017-4 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 87
