Sárospataki Füzetek 21. (2017)

2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rácsokné Fügedi Zsófia: Az egyház büntető igazságszolgáltatásának elméleti megalapozása

Rácsokné Fügedi Zsófia

az államnak, hogy a jog alapján rendeztessék.”1 Ebből a felfogásból adódóan nem is található művében az egyház bírói hatalmának elméleti megalapozása, hiszen az első gyülekezetek szükségszerűen különböző szabályok szerint kezdték meg szervezni az életüket, amelyek elsősorban a Szentíráson alapultak. Azt a történeti részben kiemeli a szerző, hogy az első keresztyének szigorú erkölcsi fegyelmet gyakoroltak, amelynek alapja Máté 18,15-17 versei voltak. Az egyházi fegyelem fő gyakorlói az apostolok voltak. Pál apostol utasítása alapján (1 Kor 6,1-7) a keresztyének világi bíróság előtti pereskedése tilalmazott volt, így széles körű bíráskodás alakult ki: nemcsak az egyházi vétségek, hanem magánjogi ügyekre nézve is joghatósággal bírtak az egyházi bíráskodással meghatalmazott személyek. Az ügyek és bíráskodással meghatalmazott személyek köre az egyházi szervezet, valamint az egyház és állam viszonyának alakulásával együtt folyamatosan változott, egyre szűkült a történelem folyamán. Kovács Albert az egyháztörténet főbb momentumait felvonultatva jut el kora hatályos jogrendjének tárgyalásához, amelynek fő sajátossága az egységes írott törvénykönyv hiánya, amely az igazságszolgáltatásban ugyancsak érzeteti hátrányos hatását. A kerületenként eltérő, szokásjogon alapuló szabályok nehezítik az igazság kiderítését, de a vádlott önvédelemhez való joga is sérül. A hiány kiküszöbölésére a kánonjog, a polgári és büntető perrendtartás, az evangélikus rendszabályok és a református szokásjog gyakorlata alapján állított össze főbb elveket.

Hangsúlyozza, hogy a társadalmi együttélés törvényszerűségei az egyházban is érvényesek: a társulások szabályokat határoznak meg magukra vonatkozóan, amelyeknek megtartása felett valamiféle kormányzó vagy felvigyázó hatalom őrködik. S bármennyire is nagy gondot fordítanak a rend betartására, mégis lesznek olyan cselekvések, amelyek ezt megzavarják. Akkor pedig szükségszerű, mégpedig a társaság létezése, fennmaradása szempontjából, hogy a törvénytelen cselekvés folytatása befejeződjön, a káros következmények elháruljanak, a megsértett rend helyreálljon. Ez a folyamat az igazságszolgáltatás. Az igazságszolgáltatás célja a jogsérelem valódiságának és terjedelmének meghatározása, majd annak orvoslása. Az ehhez kialakított rendtartásnak pedig olyannak kell lennie, amely e célt leginkább elősegíti. A bíró szerepe erősen gyakorlati, hiszen nem csak azt nyilvánítja ki, hogy mi a törvénynek ellentmondó cselekedet, hanem annak beszüntetésére és a sérelem orvoslására is kötelez, amely speciális és általános prevencióként is szolgál. Az ítélethozatal elvei közül néhány: eljárási formák és törvények betartása, a peranyaghoz való ragaszkodás; az ítélet legyen indokolt, végrehajtható; gyanú alapján vagy meghallgatás nélkül senki sem elítélhető; mulasztás, tilalom áthágás, enyhítő és súlyosító körülmények, valamint a visszaesés értékelése az ítéletben. A büntetések célja a bűnös megjavítása: „azért ezeknek olyan természetűeknek kell lenni, hogy céljokat elérjék, s mihelyt a javulás valóban bekövetkezett, fel kell oldatniuk”.2 A peres eljárást mindenképpen meg kellett előznie a békéltetésnek, amely az esperes feladata volt. Ez házassági per’ Kovács Albert: Egyházjogtan, különös tekintettel a Magyar Protestáns Egyház jogi viszonyaira, Budapest, Magyarországi Protestánsegylet, 1878,1. füzet, 26.

2 KovAcs: i. m., II. füzet, 526.

60 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017-4