Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Kovács Kálmán Árpád: Adalékok a protestáns patronátus dualizmus kori kérdésköréhez
Adalékok a protestáns patronátus dualizmus kori kérdésköréhez után vagy a rendes bírósági vagy a közigazgatási úton folytatódhattak, így nem véletlen, hogy a vitás jogi helyzet egy-egy szegmensében a már többször emlegetett Timon Ákos, illetve Csáky Albin akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter elemezte. A katolikus jogtörténész szerint noha az adott törvényhely formailag kizárólag a hitfelekezetek segélyezését szabályozza, a jogszabály mégis alkalmas arra, hogy annak alapján a kegyúri jog és a segély közötti megkülönböztetést meg lehessen tenni. A kegyúri jog magánjogi természetű, mert külön jogcímen lehetett gyakorolni (privilégium, alapítás, elbirtoklás stb.), a segélyezés viszont az országgyűlés által teremtett közjogi alapra támaszkodott. A kegyúri támogatás maradandó, folyamatos anyagi támogatást biztosító, a segélyezés pedig évenként vagy esetenként megállapított segítség. A kegyúri teher mértéke az egyházi kánonok által megállapított nagyságrend, a segélyezésé pedig a mindenkori anyagi erő. A városi kegyuraság esetén az ingatlanbiztosítási kötelezettség a városi törzsvagyonból telik ki, és annak része is maradt, a segélyezés ellenben a városi összjövedelmekhez igazítandó. A kegyúr támogatása fejében többféle jogot gyakorolhat, a segélyező viszont semmiféle hasonló jellegű jogigénnyel nem állhat elő.60 Kaposváron a római katolikus papot alapvetően egy alapítvány jövedelméből fizették, de javadalmát a város ezen felül ki is egészítette. A várostól járó fizetés összegét ki is vetették a lakosokra az állami adó szerint, a protestánsokra is. Ezen eljárás ellen a kaposvári református lakosok óvást tettek. A város méltányossági szempontból úgy intézkedett, hogy az említett címen kiadott összeg kárpótlásául a reformátusoknak fejenként adassék vissza bizonyos összeg. Mivel azonban az állami adót vagyon után vettették ki, és a kaposvári reformátusok általában a magas adókategóriákba tartoztak, a fejenkénti visszaosztás által az általuk befizetett összeg töredéke térült csak meg. Az ügy a kultuszminiszter elé került, aki úgy rendelkezett, hogy a protestánsok által vallássérelmi ügynek tekintett avertált (ellentételezett) kaposvári párbéralap járadékait a város köteles az 1868. évi Lili. te. 23. §-a alapján tovább folyósítani. Szerinte 1.) a fennforgó beszedések a régi szokás szerint 1875-ig mindenképpen megtörténtek; 2.) a várost a reformátusok a katolikusokkal egyenlőképpen alkotják, így a város által magára vállalt [kegyúri] terhet ők is viselik. Az 1791. XXVI. te. 6. § csak magán kötelezettség alól old fel. A miniszteri nyilatkozat éles hangú ellentámadást gerjesztett a dunántúli protestáns sajtóban. A protestáns ellenvélemény szerint nem igaz, hogy a szokás 1875-ig változatlanul volt érvényben, mivel az 1870 utáni számadásokból kiderül, hogy azoktól a polgárokra, akiknek neve mellett az „izraelita” címke szerepelt, nem vetették ki. Márpedig a miniszteri rendelet alapján most ebbe az adózásba őket is be kellene vonni. A canonica visitatiók által rögzített 1778-as és 1815-ös állapotban Kaposvár még egyvallású katolikus jobbágyközösség volt. Mint ilyen egyáltalán nem feleltethető meg egy az egyben a város 19. század végi politikai közösségével. Például az akkori közösségnek a plébánia iránti kötelezettsége a földesúrra kötelező nem lehetett, míg most a földesúr is a politikai község tagja és annak legnagyobb 60 Timon Ákos: A városi kegyuraság Magyarországon, Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdaipari Rt., 1889, 84-87. 2017-4 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 37
