Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Kovács Kálmán Árpád: Adalékok a protestáns patronátus dualizmus kori kérdésköréhez
Kovács Kálmán Arpád canonica jogi természete szerint nem egyéb, mint a párbérszolgáltatásokra irányuló jogszokásnak írásbeli foglalása, közhatósági megállapítása. Mivel pedig az egyházlátogatások nem magánjogi, hanem közjogi aktusok, így magánjogi címet nem involválnak, 3.) A párbér és a modern értelemben vett egyházi adó között nincs más különbség, mint hogy az utóbbit a törvény, az előbbit a jogszokás és a legfőbb kegyúri rendelkezés állapítja meg. 4.) Az a tény, hogy a párbér, jogszokáson, legfőbb kegyúri rendelkezésen vagy törvényen alapszik-e, nem változtat a járadék közjogi állásán. 5.) A párbér mértékét az egyházépítési adóhoz hasonlóan a szükséglet szempontja szabja meg. Utóbbira az egyház tisztes állásának, előbbire lelkészük illő ellátásának (úgynevezett kongruájának) biztosítása szerint kell a híveket rászorítani. Igényeiben az egyház tartson valós szükségletei szerint mértéket, a hívek ellenben igyekezzenek állásuk és jövedelmeik minősége szerint anyagiakban is szolgálatára lenni egyházuknak. Ebben a visitatio canonica csak bizonyítási eszköz a fennállt egyéni szolgáltatások mértéke iránt, de a jogalap már korábban sem ez, hanem az élő jogszokás és a legfőbb kegyúri rendelkezés volt, melyek — akár a visitatio canonicák ellenében is — bizonyos szolgáltatásokat a szükséglet szempontja szerint megszüntethettek, avagy másokat létre hozhattak. A visitatio canonicák így sem az 1848 előtti rendi-feudális, sem az azutáni polgári életben nem hoztak létre magánjogi értelemben vett szerzett jogokat. Egyébként a párbért a Timonnal vitatkozó Kovács Gyula tekintette dologi tehernek. A két jogtörténész abban egyetértett, hogy az 1791. évi törvények alapján a protestánsok és a görögkeletiek mint törvényesen bevett vallásfelekezetek hívei még olyan esetben sem kötelezhetők fizetésre, ha olyan birtokok uraivá lettek, melyek volt birtokosai a canonica visitatio szerint a katolikus papok részére párbért fizettek, de a Hajdú vármegyei másodjegyző (későbbi szoboszlói polgármester) ebből a tényből azt az egyenes következtetést is levonta, hogy ha ilyen jószágok zsidók kezébe kerülnek, akkor ezek kötelesek azok után a katolikus papoknak továbbra is párbért fizetni.58 Amikor tehát 1848-tól olyan törvényi útra terelt esetekkel találkozunk, ahol az egyházi oldal végső soron folyamatosan jelentkező anyagi szükségleteivel, a polgári viszont a korábbi fedezetek az eltörölt feudális/szolgáltatási jellegével érvelt, akkor a Kúria döntése a hátterében húzódó Timon-féle érveléssel együtt egy sajátos jogelvet képviselt: azt, hogy a születő bírói ítéletek gondoskodjanak arról, hogy az új helyzetben a korábbi teljesítési mérték megmaradjon, legalábbis egy mindkét fél által kezelhető átmenet idejéig. Mint láttuk, 1881-ben Fekete István és Sztehlo János is még egy új, a korábbinál általánosabb érvényű vallástörvény meghozatalát javasolták. Az 1880-as években a főleg az elkeresztelési ügyek miatt elmérgesedő állam—egyház-viszonyban pont ez a jogalkotási aktus vált lehetetlenné. Nem véletlen, hogy az 1880-90-es években már két jogi tekintély is amellett érvelt, hogy már maga a bevett vallások viszonosságáról szóló törvény megfelelő helye59 is elégséges módon megteremti a vitás kérdések rendezésének jogi alapjait. Mint láttuk, ezek a peres ügyek egy előzetes törvénykezés 58 [s. N.]: A párbér kérdésében, 1629-1630. 59 Az 1868. évi Lili. te. 23. §-a. 36 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017-4
