Sárospataki Füzetek 21. (2017)

2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Kovács Kálmán Árpád: Adalékok a protestáns patronátus dualizmus kori kérdésköréhez

Adalékok a protestáns patronátus dualizmus kori kérdésköréhez

lenérvként nyíltan és ünnepélyesen kijelenti, hogy a városi közpénztár legteljesebb kihasználtsága révén a legcsekélyebb részt sem juttathatja protestáns egyházi és iskolai szükségletek fedezésére. Ez a közbevetés sikerrel tolta ki a győri protestánsügy rendezését újabb bő 30 esztendőre. Megismételt kérvényét a református egyház az 1863. március 3-i városi közgyűléshez intézte, amelyben a jogérzet őszinteségével a méltányosság, jog és vallásegyenlőség elveire hivatkozott. Ezek alapján szavazzon meg a város a népesség és az egyháztagok által fizetett vagy fizetendő városi adóhoz arányosan igazodó egyházfenntartási célú segélyösszeget, és gondoskodjon ennek a városi pénztárból való kiutalásáról. A győri polgárok még ekkor is nehezen tudtak felemelkedni a kor színvonalára, és egyesek javaslataikban újabb időhúzó technikákat alkalmaztak. Függesszék fel — úgymond — e kényes és következményeiben oly fontos kérdés megoldását a legközelebbi országgyűlésig, mely bizonyára múlhatatlanul körvonalazza majd a gyakorlati életben nem teljes jogérvénnyel bíró vallásegyenlőséget. Felhozták azt is, hogy a jogélvezet kötelezettséget von maga után, így a kért illeték megadásának elengedhetetlen feltétele a kegyúri jog alkalmazásba vétele. Ennek megfelelően azonban a városi hatóság jogosan szerezne befolyást a protestáns egyház hivatalnokainak választásába, számadásainak vizsgálataiba és egyéb ügyeinek vezetésébe. A protestáns fél ezeket a csapdákat azon rövid válaszokkal kerülte el, hogy 1.) az egyház ügyét szigorúan magánjogi természetű kérelemnek tekinti; 2.) hogy a kegyúri jog köre és jelentősége a tridenti zsinat végzései35 mellett a gyakorlati életből is levezethetőek; 3.) hogy az egyház a közelmúlt pátensharca során önkormányzati jogát a kormánnyal szemben is férfiasán védte. Ezek a mérsékelt és okos felvetések elnémították az ellenkezőket, és olyan értelmű határozat született, mely elrendelte a két protestáns felekezet híveinek összeírását, városi adójuk hiteles kimutatását, egyúttal fölkérte a városi elnökséget, hogy a nyert információk alapján a segélyezési arány kulcsát dolgozza ki. A magisztrátus azonban a kegyúri alapú kifizetéseket továbbra is kihagyta, és a számítás alapjául csak az 1861. évi rövid alkotmányos periódus ideje alatt a katolikus egyháznak megszavazott segélyt vette. így a reformátusok számára felkínált összeg az általuk várttól több ezer forinttal maradt el, akik ebbe a hátrányos alkuba a kiegyezés megkötésének előestéjén nem is akartak belemenni.36

Szatmár a 18. század végén kénytelen volt a város katolikus plébániájának ke- gyuraságát elvállalni. Ennek ellentételezéseképpen a város elhatározta, hogy a református egyházat kegyúri jótéteményekben részesíti. A döntés következtében a város átvette a református lelkészek és tanítók fizetését, egyházi épületeit saját törzsvagyo- nává nyilvánította. A 19. század végére az a helyzet alakult ki, hogy egy 81%-nyi városi pótadóban a város polgárai egyházi adójukat is lerótták. Ekkor már a szatmári református főgimnázium jövőjét és fejlődését államsegély, a felső leányiskoláét évi egyházkerületi segély biztosította. Amikor azonban 1893-ra a lelkészlakás tarthatatlan állapota elodázhatatlanná tette a kijavítást, újjáépítést, esetleg új építését, kide35 A tridenti határozatok jelentőségét lásd később Timon Ákos 1889-es A városi kegyuraság című művének elemzésénél.

36 Liszkay József: A győri protestánsügy, PEIL, 1866,726-730.

2017-4 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 31