Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 3. szám - SZEMLE - Hodossi Sándor: Egy Sárospatakról induló tanári karrier kibontakozása (Vincze Tamás: Alkotás és iskolateremtés:Pedagógia tanszék a Tiszántúl egyetemén 1918 és 1941 közt, Debrecen, DUP, 2017 (Oktatáskutatás a 21. században, 5), 193 p.)
Hodossi Sándor egész életén át naponként 15 órát nem képes dolgozni” — idézi Petrik Ottót a szerző, aki egy 1911-es felsőoktatásról szóló ankéton beszélt a kutatás és oktatás együttes követelményének való megfelelés nehézségeiről (33.). A kvalifikációtörténeti áttekintés második nagy egysége az egyetemi magántanári rendszer magyar sajátosságait jellemzi. Bemutatja, hogy az eredeti eötvösi koncepció hogyan fulladt kudarcba, milyen írott és íratlan szabályok, rítusok övezték a habili- táció folyamatát a korszakban. Bíró Judit pesti tudományegyetem magántanárairól írt dolgozatával összecseng az a dolgozatban kifejtett tétel, hogy a merev intézményi hierarchiában „a habilitáció aktusa felért egy hűbéri esküvel, melyben az egyetemi oktatás újonnan felkent szereplője ünnepélyesen is elköteleződött az őt habilitáló professzor által követett tudományos irányzattal, nézetekkel” (43.). Ennek igazolására éppen a Mitrovics Gyulánál habilitált Karácsony Sándor esetét mutatja be a szerző. Miután Karácsony Sándortól távol állt a Mitrovics által képviselt kísérleti lélektanra épülő pedagógiai irányzat, Mitrovics minden eszközzel igyekezett elérni, hogy ne Karácsony Sándor legyen az utóda a tanszék élén. A könyv első nagy egységének zárófejezete az első komolyabb tudományos fokozat, az egyetem által nyújtott doktori cím megszerzésének korabeli szerepét jellemzi. Megállapítja, hogy az egyetemi doktorátusnak nem volt jelentős tudományos értéke. „Huszonegynéhány oldalas, egy-két hét alatt elkészült tanulmánytól kilencven-száz oldalas, alapos forrásfeltáráson és részlettanulmányokon alapuló munkáig mindenféle színvonalú írás akad köztük.” (73.) Nem csoda, hogy az 1920-as, 1930-as években a felsőoktatásról szóló folyóiratcikkek tanúsága szerint a professzorok általában elégedetlenek voltak a doktori cím megszerzésének követelményrendszerével. Szigorítást javasoltak. Azzal érveltek, hogy a tanári szakvizsga alaposabb felkészülést igényel, szerteágazóbb területeket ölel át, mint a doktori szigorlat. Ráadásul nem feltétlenül épült rá a doktori cím megszerzése a bölcsész tanári diplomára, hiszen „azok a bölcsészettan- hallgatók, akik nem kívántak tanári diplomát szerezni (s a tanári diplomához vezető létrát így kikerülhették, doktori szigorlattal zárhatták tanulmányaikat” (64.). Vincze Tamás nyíltan beszél arról is, hogy a pedagógia tanszék egyetemi presztízse alacsony volt a húszas években. Ezt az egyetemi tanulmányok elméleti jellege, valamint a pedagógia gyakorlatorientáltsága közötti ellentmondással magyarázza a szerző. Illusztrációként Frank Antal 1926-os írását idézi, mely szerint a pedagógia nemcsak a kutatók, hanem a diákok szemében is alacsony tekintéllyel bírt. Ugyanakkor azt is megállapítja Frank Antal, hogy „csak azok körében volt pedagógiaellenes hangulat észlelhető, akik a pedagógia előadásokat kerülték”. A pedagógia és a pedagógia tanszék munkásságának ellentmondásos megítélése hozzátartozik a korszakról megrajzolt teljes képhez. A „második egyfelvonásos” főszereplője Mitrovics Gyula. A következő három fejezet az ő debreceni professzorságának időszakát mutatja be. Vincze Tamás szerényen úgy fogalmazott munkájáról, hogy „Mitrovics egyetemi tanári munkásságának és iskolájának, szakmai műhelyének a bemutatása a munkám első részében ismertetett kvalifikációs modell illusztrációjaképpen fogható fel” (9.). Valójában jóval 176 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017-3
