Sárospataki Füzetek 21. (2017)

2017 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Gecse Attila: Lelkészként az út végéhez érőknél

Lelkészként az út végéhez érőknél

vége is nagyon különböző lehet. Van, akinek hirtelen halál adatik (baleset, tüdőembólia, szívhalál), de vannak, akik hosszú utat járnak be életük végéig (öregkori végelgyengülés, demencia, daganat). Az élet utolsó szakaszán a betegek zöme egy kísérő emberre vágyik, ami azonban a legnehezebb keresztyéni kötelességünk. Az orvos, a nővér szerepe egészen más jellegű, mint azé az emberé, aki a szavakra, a szavak mögött rejlő érzésekre és a spirituális dolgokra figyel. Mindig előttünk lehet példaként, hogy Jézus hogyan is volt jelen az emmausi tanítványok életútján.

Legnehezebb feladata a családnak van az élet utolsó idejében. Kötelességük lenne a gyógyíthatatlan családtaggal szemben, de ez nem minden családtagnak megy. Még a gyermekeket több-kevesebb sikerrel bevezetjük az életbe, addig nehezen megy kivezetni az életből családtagjainkat. Nem könnyű napjainkban felkészülni minden téren a „halálba kísérésre”, hiszen a haldokló embernek vannak testi és lelki szükségletei, amelyeket fontos lenne megadni.

Amit különösen is fontosnak tartok kiemelni, az a lelki szükségletek sokasága. Ezen belül is a hitbeli segítséget, amely nem a hittérítést jelenti, hanem a hitre jutásban rejlő segítséget. A szeretet parancsának a jegyében jelenni meg a beteg mellett, és az irgalmasságot gyakorolni, ami sok esetben a csendes jelenlétet jelenti. Nagyon fontos, hogy a keresztyéni segítséget a krisztusi empátia hassa át minden téren. Sokszor azt gondoljuk, hogy ez egy velünk született keresztyéni érzés, de gyakran kiderül, hogy ezt fejleszteni, éleszteni, tudatosítani kell. Egy súlyos beteg mellett lenni még egy vallását gyakorló embernek is nagy türelmet, megértést, lelki erőt kíván. Ezek a betegek sok esetben agresszívvá, idegessé, nehézkessé válnak, ami próbatételt jelent egy segítőnek is.

A segítségnyújtásnál fontos beszélni az együttlétről, a kommunikációról. Ez nem kizárólag a beszélgetést jelenti, hanem ebben benne rejlik az érintés, a mosoly, a kéz megfogása, egy ölelés, egy pohár víz adása, ami szintén — nonverbális — kommunikáció. Milyen sok esetben lesz ez a legnagyobb keresztyéni tett, mert nem mondtuk, hanem tettük, amit Krisztus is tett a betegek mellett. Persze, lehet együtt haladva beszélgetni múltról, jelenről és jövőről. Megnézni egy fényképet, felidézni az életének egy stációját, amíg lehetőség van rá valamilyen módon sétálni egy kicsit. Fontos, amit sosem felejthetünk el, hogy nem nekem kell mindenáron beszélni, hanem engedni kell a beteget szabadon nyilatkozni. Nagy adománya Istennek a hallgatni tudás és a csendben való békesség. Késedelmesnek lenni a szólásra. Amikor beszélgetünk, nagyon fontos kikerülni azokat a témákat, amelyek kellemetlenek a betegre nézve, vagy pedig megsérthetik egyéni vagy családi életét. A beteg problémáit sohasem bagatellizálhatjuk, mondván, másoknak sokkal nagyobb problémái vannak. Fontos felfedezni, hogy mi is érdekli igazából a beteget, hiszen mindenkinek más az érdeklődése. A betegségével és a kezeléseivel kapcsolatosan nem célszerű beszélgetésbe bonyolódni, mert nem a mi szakterületünk, és könnyen további nehézséget okozhatunk. A kommunikációban fontos további támpont, hogy beszédünk mindig legyen nyílt, és ne kicsinyítsük vagy fokozzuk panaszait. A legtöbb betegnek szüksége van valakire, akivel megoszthatja gondolatait, félelmeit, érzéseit. Sokan élik meg a betegágyban a „nincs emberem” érzését. Ugyanakkor sokaknál tapasztalható a bizalmatlanság,

2017-3 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 143