Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Gecse Attila: Lelkészként az út végéhez érőknél
Geese Attila mert egészséges életükben és majd betegségük idején is sokakban kellett csalódniuk. Fontos a bizalmi háló megteremtése és az összhang kialakítása. A beteg minden testrészével jelzést ad, amit ha észreveszünk, könnyebben megértjük. Fogékonnyá kell lenni a különféle jelekre. Könnyen beleeshet a segítő, hogy hamis reményeket próbál segíteni, de ezzel csak elveszítjük a bizalmat, és még nagyobb csalódást okozunk. Érdekes megtapasztalásom, hogy milyen sokakban mélyen ott rejlik a bűnök megvallásának vágya. Amivel nem is foglalkozott élete során komolyabban, azt most szeretné kimondani, meggyónni. Ez sokaknak megkönnyebbülést, megszabadulást vagy megnyugvást ad. A könnyek is nagy jelentőséggel bírhatnak, mert vannak, akik nagyon régen nem tudtak már sírni, és ez is könnyítést jelent számukra. Milyen sokan köszönték meg nekem azt, hogy megengedtem a könnyeik megjelenését, és hogy kisírhassák magukat. Egy haldokló magatartását mi már nem tudjuk megváltoztatni, de szerethetjük és lehetünk Isten kinyújtott kezei számára. A vallásos, hitbeli gondolatok mindig aktuálisak egy súlyos betegnél, de sohasem erőltethetjük, mert nagyon könnyen célt tévesztünk. A keresztyén empátia lehetőséget ad arra, hogy megértsük a beteget, mikor is kész nem csupán meghallani, hanem befogadni is az evangéliumot. Ebben ott rejlik az elszakadás a világi dolgoktól, és egyre jobban ragaszkodás az Istenhez. Sok betegnél tapasztaltam meg, hogy eljön az a pillanat, amikor szeretne közelebb kerülni az Istenhez, és nyitottá válik hitbeli dolgok iránt, örömmel fogadja, ha imádsággal zárjuk a beszélgetést. A kórházi szolgálat „legszebb” pillanata, amikor a beteg személyes megtapasztalása lesz az, hogy Isten nemcsak az élet Ura, hanem a halálé is. A haldoklásban is meg lehet ismerni az Istent, aki mindig jelenlévő, „kísérő Isten”. A Bibliából tudjuk, hogy Isten mindig kísérte, vezette, segítette népét, még amikor a nép nem is gondolta. A halál felé vezető úton sem hagy el az Ür, még ha az elhagyatóttság érzésében ki is mondatja az emberrel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” A lelkigondozói segítségünk egyik meghatározó pillanata, amikor a beteg már nem kérdez, hanem Jézussal együtt ki tudja mondani: „legyen meg a Te akaratod”. Gyakran tapasztaltam meg, hogy ilyenkor akár kérte is az úrvacsorát a beteg, és örömmel fogadta, de gyakran ekkor lehet felajánlani ezt a lehetőséget. Az Isten akarata elfogadásának egyik látható jele, amikor a haldokló arca megváltozik, és a békesség jelei lesznek láthatók, vagyis kész „elmenni”. A hallás az egyik legkorábban kifejlődő érzékszervünk, hiszen már a méhen belül is hall a magzat. Ugyanakkor ez az érzékszervünk az, amely a legtovább funkcionál. Ezért fontos, hogy a már nem kommunikáló betegnek is beszéljünk bátran. Ekkor is fontos szempont lehet az áhítatos csendes jelenlét és a kevés beszéd. Jézus is mindig tudott rövid lenni, és ezért vágytak a további tanítására. Gyakran tapasztaltam meg így én is, hogy a kevesebb a több, mert azt forgathatja a szívében a beteg. Az évek előrehaladtával abban erősödtem meg, hogy a templom falait elhagyva az élet peremén fekvőket észre kell venni, és oda kell lépni hozzájuk azzal a krisztusi lelkülettel és üzenettel, amit a mi felelősségünk odaadni. A kövek nagyon kiáltanak! 144 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017-3
