Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Gecse Attila: Lelkészként az út végéhez érőknél
Cecse Attila elég korán elkezdeni a halálunkra készülni, hiszen egyikünk sem tudja sem a napot, sem az órát. Ezért nagyon fontos rendet teremtünk halálszemléletünkben és az élet végéhez való viszonyunkban. Gyakran fordulunk keresztyén emberként is a halállal kapcsolatosan a tudomány, a filozófia vagy éppen a keleti vallások felé. Tele vagyunk kérdésekkel, amelyek leginkább úgy kezdődnek: „Miért..Miért a születés, ha úgyis jön a halál? Miért halnak meg a fiatalok? Miért a szenvedés? Sokszor tapasztalom azonban, hogy kevesek akarják meghallani, és legfőképpen megérteni a választ. Megriadnak, amikor egy-egy lelkigondozói beszélgetés közben megkapják a választ. Miután szinte teljesen megszűntek a nagycsaládok, ahol helyük volt az életük végéhez érkezőknek is, napjainkra az nem lett mindegy, hogy hol is hal meg az ember, és kik is veszik körül. A betoppanó, hosszabb-rövidebb időt ott töltő hozzátartozók mellett másoktól mit kap „útravalónak”. Érdekes jelenséggé lett az elmúlt évtizedekben, hogy a „megérkezett” gyerekeket elhalmozzuk játékokkal, tárgyakkal. És kérdezem tisztelettel: mit adunk az ebből az életből lassan-lassan elmenő családtagunknak, barátunknak, ismerősünknek? 25 év után megtanultam az elmenőktől, hogy nem rántott húsra és táplálékkiegészítőkre van a legnagyobb szükségük, hanem lelki ajándékokra. Amit bármilyen állapotban is legyenek, meghallanak és megértenek. Sosem felejtem, amikor már egy napok óta nem kommunikáló beteghez bejöttek a gyülekezeti tagok látogatóba, és megkértek, hogy imádkozzunk közösen az ágya mellett. Az imádság után kinyitotta a szemét a beteg és csak annyit mondott, „köszönöm”, és többet sosem szólalt meg. Két nap múlva meghalt. A XXI. században, amikor megváltozik az egyház szerepe és a lelkészek különböző feladatköre, az lesz a döntő kérdés véleményem szerint, hogy ott akarunk-e lenne az életük végéhez közeledő embertársainknál, merünk-e úti társaik lenni az élet legnehezebb szakaszán. Istentől különleges lehetőséget kapunk, amikor odaléphetünk egy gyógyíthatatlan beteghez. Emlékszem, mennyire megindító volt, amikor az első olyan beteggel találkoztam a hospice osztályon, aki azt mondta nekem: „Igét kérek.” Van, amit csak mi keresztyén emberek adhatunk oda az arra rászorulónak az élete végén. A betegség senkinek az életében nem jön jó időben. Sokaknál amire kiderül a betegség, mert különféle vizsgálatok sokaságán kell keresztül mennie és megkapja a pontos diagnózist, mintha egy halálos ítéletet szorítna a kezében. A betegség tes- tileg-lelkileg megváltoztatja az embert. Gondoljunk most azokra, akikkel közlik: rosszindulatú daganat. A betegség a betegben mélyreható lelki folyamokat indít be. Napjainkban is olyan sokan a legrosszabbra tudnak csak gondolni. A betegség okozta lelki nehézségeket azonban másképpen éli meg egy emlődaganatos hölgy vagy egy prosztatadaganatos férfi, másképpen egy 30-as éveiben járó fiatal vagy egy 80-as éveiben járó idős. Ugyanígy más lelki problémákon megy keresztül egy reggel még egészségesen felkelt ember, aki délután szívinfarktussal fekszik az intenzív osztályon, és különböző dolgokat hall a jövőjével kapcsolatosan. A betegséggel szembeni lelki fogadókészség nagyon különböző, de még egy vallásos ember estében is. Sok esetben az lenne a feladat, hogy hogyan kell elfogadni, majd pedig feldolgozni a feldolgozha140 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017 - 3
