Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Gecse Attila: Lelkészként az út végéhez érőknél
Lelkészként az út végéhez érőknél tatlant. A betegség megváltoztat, és gyakorta szinte teljesen átformál, egyszerűen akár teljesen mássá lesz az illető. A több szinten való kiszolgáltatottság a legnehezebb a betegek számára. Legelőször is ki van szolgáltatva magának a betegségének, hiszen bármennyire is szeretné legyőzni, nem egyedül rajta múlik. Magának az egészségügynek is ki van szolgáltatva a beteg, benne a különböző egészségügyi dolgozóktól kezdve a kezelési lehetőségeknek. Ki van szolgáltatva a családjának, hogy ki hogyan is tud segíteni, mellette lenni, amikor újra és újra orvoshoz kell mennie. Sok olyan beteggel beszélgetek, aki egyedül várakozik a sugárkezelésre vagy a kemoterápiára, és vannak, akik mellett ott ül a házastárs vagy az egyik gyermek. Ma a kórházat a gyógyítás, a gyógyulás központjának is tekintik, ahol összpontosul az a tudás, ami a betegségekkel szemben felveszi a harcot annak legyőzése érdekében. Sajnos azonban nem minden beteg gyógyul meg, bármilyen gyógyintézetbe is vigyék el. Mindig olyan szomorú hallani, hogy a kórházi osztályok egyik fokmérője a halálozási arány, miközben vannak, akiket azért visznek át egy másik osztályra, hogy ne náluk haljon meg a beteg. Az az osztály, orvos dolgozik jól, ahol alacsony a halálozási arány. Nem is csoda, hogy elsősorban a gyógyíthatónak vélt betegek felé fordul az egészségügy, és a haldoklókkal kevesen akarnak foglalkozni. Naponta a kórházi osztályokon járva gyakran úgy érzem magam, mintha egy gyárban lennék különféle gépek, műszerek, berendezések között, ahol jönnek-mennek, vagy éppen fekszenek a különböző emberek. A különféle „szakemberek” leginkább egy dologra összpontosítanak (vérnyomásmérés, sebkezelés, gyógyszerosztás, röntgen, tükrözés stb.), a többit pedig meghagyják kollégáiknak. Az ember azonban nem egy tárgy, mint például az autó, hanem érző lélek, aki igényelné a személyes kapcsolatot, az emberséget. A felebaráti szeretetre sokszor jobban vágynak a betegek, mint egy újabb terápiára. Amit a túlságosan is leterhelt egészségügyi személyzet csak ritkán tud megadni, azt adhatja meg napjainkban a lelkész. Ma kimondva-kimond(hat)atlanul azok jelentik a legnagyobb gondot, akik az orvos- tudomány jelenlegi állása szerint nem gyógyíthatók, és földi életük lassan a vége felé közeleg. A gyógyíthatatlanság viszonylagos fogalom, mert Ami leheteden az embereknek, az Istennek lehetséges” (Luk 18,27). Ezen nem azt értem, hogy eltűnnek az emberből a betegségek, de mást jelenthet például az idő, a szenvedés, az elválás, a búcsúzás. Sok betegnél tapasztaltam meg, hogy az orvos megmondta, hogy mennyi ideje lehet még hátra, és a beteg ezzel szemben sokkal több időt élt meg szerettei körében. Többeknek még megadatik egy utolsó találkozás, ami az elbúcsúzást jelenti elmenő és ittmaradó számára egyaránt. A terápia eredeti görög jelentése szerint szolgálatot, ápolást, segítségnyújtást, megbecsülést jelent. Ahogyan az eredeti szó mutatja is, ezt nem készítményektől kell várni, hanem magától az embertől. Annyi minden van ma is, amit csak mi adhatunk meg egymásnak, s amiket a gépek, a robotok, a csodás technikai vívmányok soha nem fognak tudni megadni. A gyógyíthatatlan, az életük végéhez közeledő ember lelki reakcióinak három szakaszát különbözteti meg Robert Buckman. így nézzünk most ezek alapján az embertársainkra. 2017-3 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 141
