Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Gyimóthy Geregely: Őshonos gazdasági haszonállatok tenyésztésére alapozott egyházi agrár-szociális támogatások
Gyimóthy Gergely A szociális földprogram továbbfejlesztését a tájgazdálkodási és a közfoglalkoztatási programokhoz társítható. A szociális földprogramhoz szaktanácsadási, képzési forrásokat is biztosít az állam. Gazdasági haszonállatok géntartalékainak megőrzése Magyarországon az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet (OMMI) felelős a régi háziállatfajták fenntartásáért, ehhez a feladathoz tartozó gyakorlati munkát a különböző tenyésztő egyesületek vállalják fel. Hazánkban a tudatos, szakmailag koordinált őshonos fajtafenntartás az 1960-as években kezdődött, így világelsők vagyunk e tekintetben, hiszen az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) 1980- ban, valamint az angol Rare Breeds Survival Trust 1973-ban induló programjait is megelőztük (Bodó 2004). A háziállat géntartalékainak védelme és fenntartása mellett szóló szakmai érvek az alábbiakban foglalhatók össze. Nem tudjuk megítélni pillanatnyilag, hogy mikor lesz szükség azokra a génekre, tulajdonságokra, melyek a mai piac preferenciáiban éppen nem jelennek meg. A kedvezőtlen környezeti feltételekhez csak a „primitív fajták” képesek alkalmazkodni, pótlólagos befektetés nélkül, szegényes körülmények között, kis ráfordítással is eredményes ezekkel az állatokkal a termelés. Természetes tartási körülményeket igényelő fajták hirdetői lehetnek egyéb vegyszer és mesterséges beavatkozás nélküli termelésnek. A régi háziállatfajták tenyésztése mellett szóló kulturális érvek: a nemzeti oktatásban betöltött szerep, az idegenforgalmi látványosság jelleg, a néprajzi emlékek és népművészeti alkotásokhoz való kötődés (Bodó 2004). A régi állatfajták szerepe, a kisgazdaságokhoz való kötődésük miatt (Ivancsics 2002), figyelemre méltó lehet a jövőben, állománylétszámuk növelése tehát több szempontból kívánatos lenne. A magyar őshonos állatok géntartalékainak megőrzésére a mély szaktudást nem igénylő, legjobb módszer az élő fajtatiszta állományok tartása, vagyis „in situ” állattartás. Ennek előnye, hogy még a gyenge adottságú területeken is jó anyai vonalak képződhetnek, s a genetikai terheltségek kiszűrhetők (Bodó 2004). Az őshonos fajták — az általánosan ismert definíció szerint — ma is ott élnek, ahol egykor kialakultak, eközben nemzeti kultúránk részévé is váltak. Az Európai Unióban hazánk 66 olyan állatfajjal és fajtával rendelkezik, melyek tenyésztése Magyarországon hagyományokkal bír. Kiemelten gazdasági jelentősége a magyar szürke és a magyar tarka szarvasmarhának, a mangalica sertés három fajta változatának, a hortobágyi és gyimesi racka, a cigája és a cikta juhfaj fáknak, az erdélyi kopasznyakú és a sárga magyar tyúkfajtáknak, a réz- és bronzpulykának, vízi szárnyasoknak (fodros tollú magyar lúd és magyar kacsa), a házi bivalynak és a hucul lónak van (Bodó 2003). Következtetésem, hogy a magyar őshonos gazdasági haszonállatok gén tartalékának megőrzése és fenntartása hagyományőrzési és gazdasági szempontból nemzeti felelősségünk. 134 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017-3
