Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Kovács Károly: "Ne részegedjetek meg a bortól,...hanem teljesedjetek be Szent Lélekkel" - Isten igéje egy pszichológus rendelőjében
Kovács Károly A szenvedélybetegség tipikusan ilyen. 23 éve dolgozom szenvedélybetegek között, volt időm megtapasztalni. A szerhasználat vagy az adott viselkedési szenvedély (például a játék) nem oldja meg azt a problémát, amire használják, ugyanakkor ez a megoldás is problémává válik. Ha feszült vagyok otthon a családban, és indulataimmal nem tudok mit kezdeni, ezt az alkohol nem megoldja, csak feloldja a feszültséget, amíg a hatása alatt leszek, ezért leszek nyugodtabb — ez pillanatnyilag jó a családnak is. Lehet, hogy a gátlásaimat oldja, és ezért nem zavar már, hogy az ingerültségemnek hangot adok, kiengedem a gőzt - ez már nem jó a családnak. Akárhogy is van, az alapprobléma megmarad, hogy nem tudom kezelni az indulataimat, és valószínűleg az adott konfliktust sem. Feszültség újra és újra lesz, mert ez az élet természetes velejárója, és amíg nem tanulom meg a feszültségeimet helyesen kezelni (nagy levegőt venni, tízig számolni, nézőpontot váltani, kimondani az érzéseimet stb.), amíg nem tanulom a konfliktust megoldani, addig rá leszek szorulva az alkohol „segítségére”, vagy valamilyen tudatállapotot módosító szerre. A konkrét drog választása csak ízlés kérdése. Mielőtt körbejárnánk a drogkérdést, tekintsük át, hogy milyen krízisei lehetnek az embernek. Az emberi élet folyamán vannak természetes krízisek és nem természetesek. Természetes krízis (nevezik normatív vagy fejlődési krízisnek is) a különböző életciklusok határa, a határ átlépése. Rögtön a születésünk is ilyen, hiszen egy olyan új élethelyzetbe, olyan új életfeltételek közé érkezik az újszülött, amelyről nincs még tapasztalata, amelyre még nincs felkészülve. Egészséges esetben alkalmas rá, de most kell megtanulnia élni ebben az „új világban”. Lélegezni kell, enni kell, nézni és látni kell, hogy csak néhányat említsünk. A csecsemők jelentős többsége megtanul alkalmazkodni ehhez az új helyzethez. Az újjászületés is ehhez hasonló. A megtéréssel nem jön automatikusan az új módon való gondolkodás és életgyakorlat. Éppen attól válik krízissé, hogy a régi, jól bevált életgyakorlatunkkal akarunk tovább élni, de ez már nem megy. Az újban pedig „csecsemők” vagyunk, ahogy az írás mondja. A születés és vele párhuzamosan az újjászületés egy pillanat műve (most az anyák joggal mondhatnák, hogy nem te élted át, és igazuk van), a megszentelődésünk folyamata viszont életünk végéig tart, mint ahogyan a fejlődésünk is hosszú folyamat. Levetkezni a régit, megújulni gondolkodásmódunkban, és felöltözni az újat (Ef 4,22-24). Az élet elején viszonylag rövidebb időközönként követik egymást a természetes krízisek. Laikusként nem is gondolunk ezekre krízisként. Amikor megtanul járni a kisgyermek, akkor egy új világ nyílik ki előtte, élvezi, alig lehet megállítani. Tulajdonképpen a köznyelvben a krízis szavunk valami rossz, valami elkerülendő szörnyűséget juttat eszünkbe, pedig önmagában se nem rossz, se nem jó, csak egy változás. Rajtunk is múlik, hogy mi lesz belőle. Ilyen krízis, vagyis a régiből az újba való átmenet az is, amikor kicsiként bekerülünk az intézményrendszerbe, vagyis bölcsisek leszünk, majd az iskola, aztán a serdülőkorba érkezés, amikor mind biológiai, mind lelki változások történnek bennünk, aztán a kikerülés a munka világába vagy az elszakadás a családtól, a saját család alapítása. Életünk vége felé is vannak kríziseink, ilyen a 102 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017-3
