Sárospataki Füzetek 21. (2017)

2017 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Földváryné Kiss Réka: Emlékbeszéd

Előadás az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából

másik eklézsia. Egy lelkészekből és világiakból, presbiterekből és egyszerű egyháztagokból álló kapcsolati háló, amely egyben tudásháló, bizalmi háló és szolidaritási háló is volt. És ez a háló túlélte a Rákosi-diktatúrát - a kádári megtorlás pedig, a lényegre ráérezve, ezt akarta szétszaggatni.

Ezzel eljutottunk a református egyház legnagyobb ’56-os történetéhez, a Református Megújulási Mozgalomhoz. A kerettörténetet mindnyájan ismerjük: az egyház teológiai és személyi megújításának elősegítésére november 1-jén, itt, ebben a teremben létrejött az Országos Intézőbizottság, majd a kebeléből kinőtt Református Megújulási Mozgalom. Három kimagasló személyiség — Ravasz László, Pap László, a teológia óriási köztiszteletnek örvendő dékánja, valamint a már előbb megidézett Kardos János - kapták a kényes feladatot, hogy a gyakorlatilag vezetés nélkül maradt egyházban vállalják az egyházkormányzói teendők ideiglenes ellátását. A MŰM körül olyan fiatal lelkészek csoportosultak, mint Joó Sándor, Gyökössy Endre, Békési Andor vagy vidéken Szabó Andor, és támogatták az akkori egyházi élet olyan kiválóságai, mint a debreceni Török István.

Ravasz László a Mozgalom nevében november 13-án megtette a legfontosabbat: a gyülekezetekhez fordult. A MŰM programját kiküldte minden gyülekezetnek, a presbitériumokat pedig felhívta, hogy támogassák az egyház megújulását. A gyülekezetek válasza egyedülálló és példa nélküli volt! Néhány héten belül a presbitériumok óriási többsége, mintegy 1200-ból közel 900, írásos határozatban foglalt állást a Megújulási Mozgalom és név szerint Ravasz László és Pap László mellett. Ne feledjük, a mozgalom november 4-ét, tehát már a szovjetek bejövetelét követően jött létre, és közel két hónapig folytatta tevékenységét. Az egyházi nyilvánosság előtt, a gyülekezetek bevonásával.

Ravasz László a Megújulási Mozgalom egy november végi értekezletén külön is hangsúlyozta: „[...] fontosnak tartom, hogy a pásztorlevelet a gyülekezetekben az istentiszteletek alkalmával a hirdetések során felolvassák [...], a mi publicitásunk a gyülekezet marad, táborunk a presbitériumok”. Ravasz mint oly sokszor, most is a lényegre világított rá: „Táborunk a presbitériumok.” Egy olyan autonóm, az önigazgatás elvén működő intézményt őrzött meg a református egyház, amely a társadalmi autonómiákat felszámolni akaró pártállami időszakban is működő struktúra maradhatott. Országos hálózat. Valójában nagyon keveset tudunk arról, hogy hogyan változott a presbitériumok összetétele az ’50-es években, de úgy tűnik, 1956-ig alapvetően megőrizték belső kohéziójukat, és — különösen a kisebb településeken — kézzelfogható modellt jelentettek az önmagát újraszervező vidéki társadalom számára.

Az elszánást mutatja, hogy az egyre tornyosuló akadályok, a mind fagyosabbá váló közhangulat és egyházpolitikai helyzet ellenére még 1957 februárjának közepén is 44 új csatlakozóról tettek jelentést, miközben az országban már megindultak a statáriális perek, internálások, letartóztatások, munkahelyi elbocsátások. Az addig flexibilisnek tűnő egyházpolitikai frontok pedig olyannyira megmerevedtek, hogy a november közepén még az Egyházügyi Hivatal által lehetséges püspök2017 - 1 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 111