Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Dienes Dénes: A reformáció emlékezetének építése
A reformáció emlékezetének építése Kinek a feladata a hagyomány építése? Nem egyszemélyes munka ez, a teljes gyülekezet végzi, de a lelkész vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen. Két és fél évtizedes tanítási gyakorlat alapján mondom, hogy teológiai hallgatóink döntő többsége haszontalannak látja az egyháztörténelem tanulását. Puszta adathalmazt szemlél benne csupán, aminek a gyakorlati lelkipásztorkodáshoz nem sok közét fedezi fel tanulmányai során. Ez részben abból is adódik, hogy hallgatóink már nem a hagyománytól meghatározott közösségből építkeznek maguk sem, nyilván őszintén megélt elhíva- tástudatuk nem abban gyökerezik, nem abból táplálkozik. Ezért számukra magától értetődik, hogy a gyülekezet építése során fel sem merül a hagyomány kérdése, sőt még azt is hozzátehetjük, hogy a modernitáson nyugvó új lelkipásztori szemlélet kifejezetten szakítani igyekszik a tradícióval, mert abból indul ki tévesen, hogy az azzal való bajlódás a megújulás, az ébredés akadálya. Minden különösebb magyarázat helyett most csak a Jósiás-féle reformra hívom fel a figyelmet, mely éppen annak bibliai példája, hogy a megújulás az elhanyagolt „szent hagyomány” újrafelfedezésével kezdődik. Még azt is hozzáteszem a lelkipásztor szerepének hangsúlyozása során, hogy az a prédikátor, aki a helyi hagyomány teljes negligálásával végzi munkáját, végérvényesen és visszavonhatatlanul kívül marad a gyülekezeti életen, csak mint vendégmunkás tölti ki hosszabb-rövidebb munkaidejét egy-egy gyülekezetben. Legyen szabad hivatkoznom Ujszászy Kálmán Gondolatok a honismereti munka jelentőségéről című esszéjére. Amit ott ez az egykori kiváló sárospataki tanár kifejt, érvényesnek tartom tárgyunk tekintetében is. Véleménye szerint a honismereti munka a lelkipásztor számára nem „passzió, hobby”, hanem felelősségét és kötelességét ébren tartó és folyamatosan erősítő, őt a közügyek emberévé formáló tevékenység. Ennek analógiájára úgy gondolom, hogy a helyi egyháztörténeti munka a lelkész számára nem hobbi, hanem kötelesség, ami őt a megújulás ügyének emberévé formálja, és alkalmassá teszi a megújulás elengedhetetlen feltételének, a hagyománynak építésére. A helyi gyülekezeti társadalom hagyományát csak a helyi történet elemeihez kötve lehet építeni. Nagyon alkalmas eszközök a sákramentumokhoz rendelt edények. Minden gyülekezet rendelkezik néhány darab évszázadokat látott klenódiummal. Igen jól építhető mind az úrvacsora, mind pedig a keresztség összefüggésében a gyülekezeti hagyományok ébresztése arra a szakramentális szerepre, melyet nemzedékek életében töltöttek be ezek az eszközök. Igen erős érzelmi szálak fűződhetnek hozzájuk, rajtuk legtöbbször az adományozó nevével. Önmagukban is kifejezik a nemzedékről nemzedékre szálló bibliai gondolat jelentőségét. Szülőfalumban volt egy óntányér, amelyet valaha a tűzhely szélén felejtettek, és egy része kissé megolvadt. Ezért aztán kivonták a használatból. Dr. Koncz Sándor lelkipásztor a hatvanas években, bevezetvén az öregek vasárnapja alkalmat, ismét használatba vette, és ilyenkor erről az óntányérról osztotta a kenyeret. Egészen rendkívüli hatást ért el, mert kiválóan szimbolizálta maga az edény és a cselekmény mindazt az üzenetet, ami a „megtöretett a teste” szövegben rejlik. Az úrvacsorái edényekhez hasonlóan maga a templom, illetve annak egyes berendezési tárgyai hordozhatnak kiváló lehetőségeket a helyi hagyomány formálására. 2017-1 Sárospataki Fűzetek21. évfolyam 101
