Sárospataki Füzetek 20. (2016)

2016 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szathmáry Béla: "Szeresd...!" - Az emberi méltóság elve és az ezt megalapozó etikai parancsok az Ószövetségben

Szeresd...!" Az emberi méltóság elve és az ezt megalapozó etikai parancsok az Ószövetségben

lelően nyernek elismerést.2 Az emberi társadalmak változása, alakulása, a szabályzó rendszerek történetisége úgyszintén nem vitatható. Benjamin Constant azonban helyesen mutat rá arra, hogy az emberi hasznosság mint a normatív szabályrendszert megalkotó állam által követett államcél többféleképpen értelmezhető, s „a hasznosság nyereségvágyat, nem pedig kötelességérzetet kelt az emberekben. Márpedig a haszonbecslés önkényes: ötletszerűen határoznak felőle.”2 3 4 Constant a haszonelvűséget hirdető Jeremy Bentham-mel vitatkozva a következő megállapításokat teszi: „Törvényhozó rendszerében Bentham figyelmen kívül akarta hagyni a természetjogot, és nem látta, hogy ezzel egyszerre fosztja meg a törvényeket szentesítésüktől, alapjuktól és korlátáiktól. Eljutott annak kimondásáig, hogy minden cselekedet, bármily jelentéktelen legyen is, törvény által betiltható. [...] A törvény szó ugyanolyan körülírhatatlan, mint a természet; ha az előbbivel visszaélünk, felforgatjuk a társadalmat; ha az utóbbival élünk vissza, kegyetlenül elnyomjuk. Ha a kettő közül választani kellene, azt mondanám, hogy a természet szó legalább nagyjából ugyanazt a gondolatot ébreszti minden emberben, míg a törvény szó a lehető legellentétesebb nézetekre alkalmazható. [...] A törvénynek való engedelmesség kötelesség, de, mint minden kötelességünk, nem abszolút, hanem viszonylagos; azon a feltételezésen alapul, hogy a törvényes forrásból származik és az igazságosság határait nem lépi túl.”'1

Nem vitatható az sem, hogy az emberi jogok egyszerre erkölcsi igények és normatív előírások is. A morális alapon álló emberi jogok Immanuel Kantnál teljesednek ki. Kant szerint ez ember nemcsak a természeti törvényektől függ, hanem mint ésszel bíró lény a maga által megfogalmazott parancsoknak is aláveti magát. így magatartását az emberi tudatban jelen lévő erkölcsi törvények (maximák) és az ezek figyelembevételével az általa megalkotott normák, a jog alakítja. E felfogás értelmében a jog feltételezi a rajta kívül létező emberi méltóságot, amelyet nem a jog teremt, s feltételezi azt a morális közmegegyezést, azt az erkölcsi törvényt, amelyet az ésszel bíró emberek összességének egyetértése alkotott meg, amely egyfajta erkölcsi minimumként alapja kell, hogy legyen a formális jogalkotásnak. Ha tehát a kanti kategorikus imperatívusz minden méltóságra igényt tartó tudattal bíró lénynek azt írja elő, hogy „cselekedj ama maxima szerint, amely egyúttal általános törvénnyé teheti magát”, akkor mindenkori magatartásával szemben azt a kötelezettséget is támasztja, hogy cselekedeteit minden esetben a lehető legteljesebb mértékben e szemlélethez közelítse. Ebből következően minden eszes lénynek önmagában is törvényhozónak kell lennie, aki egyben alá is veti magát a maga és a mások által alkotott ugyanilyen törvényeknek. Méltóságát pedig a többi természeti lényhez képest az adja, hogy mindenkori cselekvésének maximáit nem csak saját maga nézőpontjából, hanem minden

2 Burke, Edmund: Töprengések a francia forradalomról, Budapest, Atlantisz-Medvetánc, 1990, 147-148.

3 Constant, Benjamin: A régiek és a modernek szabadsága, Budapest, Atlantisz, 1997,198. idézi Halmai Gábor-TóTH Gábor Attila: Az emberi jogok eredete, in Halmai Gábor-TóTH Gábor Attila: Emberijogok, Budapest, Osiris Kiadó, 2003.45.

4 Constant, Benjamin: 203-204, uo. 45.

2016-1 Sárospataki Füzetek 20. évfolyam 55