Sárospataki Füzetek 18. (2014)

2014 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Győri Istvánné (ford.): Fulbert Steffensky: Utolsó kedvességek - Nagyszülők és unokák

Fulbert Steffen sky

Aztán, amikor nagyszülő-unoka témában ránéztem az internetre, lélegzetelállító volt a témák és ajánlatok tömege, amivel találkoztam: tanácsadó könyvek, kézikönyvek nagyszülőknek, továbbképzések nagyszülőknek, szabadidő programok nagyszülőknek unokákkal, a nagyszülők jogairól való tanácskozások. Eljött a nagyszülők ideje? Hogy-hogy felfedezték őket hirtelen? Mi volt másként korábban?

Egy megdöbbentő példa a régebbi időkről: saját nagyapám, akit már nem ismertem, 1845-ben született, nagymamám 1846-ban. 13 gyermekük született, 10 nőtt fel, ennek a tíznek lettek maguknak is gyermekeik. Ezeknek a nagyszülőknek összesen 56 unokájuk volt, 56! Nem létezett olyan matrac, amin mind elfért volna! A nagyszülők nagyon boldogok voltak, ha már ennek a „nyúlszaporulatszerű” csapatnak nagy fáradsággal a neveire emlékezni tudtak. Talán lehettek kedvenc unokák, de biztosan nem tudtak ezek a nagyszülők személyes kapcsolatot kiépíteni az utódaikkal. Már az is nagy feladat volt, hogy egyáltalán megkülönböztessék őket. Emlékszem, hogy az öregek, még a saját gyermekeik nevét is gyakran felcserélték. Érdekes volt, ahogyan hívták a gyermekeiket. Elkezdték elölről: Hans, Jakob, Peter, Paul, Franz - míg az igazi névhez nem értek! Nem, matrac, délutáni szunyókálás, puszi - az nem sok volt! Ehhez még az is jött, hogy az emberek abban az időben nagyon sokat dolgoztak. Az odafigyelésre nem maradt sok idő, se a saját gyerekeikre, se az unokáikra. Az egymásra való odafigyelésben nem nagyon érezték a védettségnek a melegét. A falka melegében volt inkább védett az ember, amibe a testvérek sokkal inkább tartoztak, mint a szülők és nagyszülők.

De a polgári társadalom kialakulásával, amikor több idejük lett az embereknek, módjuk is lett volna rá, és amikor az életszükségletek sem határozták meg olyan mértékben az emberi kapcsolatokat, akkor sem esik említés nagyszülőkről. Igazából a 19. század közepéig nem nagyon emlegetik őket. Már csak amiatt sem, mert az elmúlt századokban a késői házasságok miatt a nők csak 50-55 évesen, a férfiak 55-60 évesen váltak nagyszülővé. Az iparosodás kora előtt csak a teljes népességnek kb. 10 %-a érte el egyáltalán ezt a kort. Ma a nagyszülők 20, sőt néha 30 évet is együtt élnek unokáikkal, tehát saját életük majdnem egyharmadában nagyszülők.

A nagyszülőket az unokák fiatalabbá, együgyűvé és szeretettel teljessé formálják. Fiatalítják! Úgy emlékszem, talán 55 éves lehettem, amikor egy utazásról hazafelé a jegyvizsgáló a vonaton szemtelenül és ugyanakkor nyájasan kérdezte: „Nagypapa, önnek már biztosan van nyugdíjas igazolványa?” Ez sokkolt engem. A következő napon a 3 éves unokámmal sétáltam, csak úgy. Egy hölgy megkérdezte: „Mondja, tulajdonképpen hány éves a fia?” Ezzel nyertem vissza újra egyensúlyomat. A kalauz idősebbnek gondolt, az unokám pedig megfiatalított. Az unokák szívesen tartanak minket gyerekesnek, már-már beszámíthatatlannak. Ezzel az üzenettel holtpontra jutottam, és nem igazán jutott semmi eszembe. így mentem a konyhába, ahol ötéves unokánk játszott. Szerettem volna, ha ösztönöz, így meg- kérdeztem:„Charlotte, mit gondolsz, miért van szükség egyáltalán nagyszülők188

Sárospataki Füzetek 17. évfolyam I 2014 I 1