Sárospataki Füzetek 18. (2014)
2014 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Győri Istvánné (ford.): Fulbert Steffensky: Utolsó kedvességek - Nagyszülők és unokák
Utolsó kedvességek - Nagyszülők és unokák re?” „Hogy szeressük őket!” - válaszolta közönyösen. „Milyennek kell lennie egy nagyszülőnek?” - kérdezem. „Mint te, és most már hagyjál a buta kérdéseiddel, és játssz velem, ne aggódj!” Amit természetesen megtettem. Úgy kezelt, mint hozzá hasonlót, és én hagytam. Ez egyrészt szép, hogy a szerepek összemosódtak, de sokszor felteszem a kérdést, hogy az unokáimnak tartozom-e az életkorommal? Foglalkoztat a kérdés, hogy mi idősek, a gyermekeink generációján túl, barátkozzunk-e az unokákkal, amiből igazán semmit nem tudnak tanulni. Unokáinknak ne csak játszótársai, hanem tanárai is kell, hogy legyünk. Saint-Exupery írja: „Az ember akkor fedezi fel önmagát, ha az ellenállásokon méri magát!” Hogyan, ha unokáinkkal csak alázatosak és elnézőek vagyunk? Mit tudnak tanulni? Egy másik unoka-történet: Az elmúlt nyáron családunk egyik barátjának esküvőjére voltunk hivatalosak az unokákkal együtt. Láttam, hogy a 15 éves unokánk, Miguel az istentisztelet alatt olvasott. Később kérdeztem meg, mit olvasott. „Egy krimit” - válaszolt unottan. Liberálisan, szomorúan és lemondóan mosolyogtam és hallgattam. Később arra gondoltam, hogy érdekli-e egyáltalán ezt a fiatalembert, ha elmondom véleményemet. Megszólítottam: „Migu, tiszteletlennek és gyávának tartom, ha istentisztelet alatt olvasol. Tiszteletlen, mert nem tiszteled azt, ami másoknak fontos. Gyávaság, mert nem vagy elég bátor távol maradni, ha neked nem jelent semmit az istentisztelet.” Megnyugtatóan válaszolt: „Nagyapa, nem a te prédikációd alatt olvastam!” Én ezt nagyon sovány vigasznak tartottam. Később egy este odajött hozzám és ezt mondta: „Gyávának és tiszteletlennek neveztél, ami engem nagyon szíven talált, és igazad van.” Ez a beszélgetés, ami végül hosszan tartott - a végén még a következő szülinapi kívánságát is elmondta nekem -, nagyon közel hozott minket egymáshoz. Mi mindent tartottam volna vissza tőle, ha hallgatok! Színvallással tartozunk unokáinknak! Nem elég, ha gyenge harmóniára való törekvéssel minden konfliktust elfojtunk. Mikor mindig, minden helyzetben csak az unokáink szeretetét akarjuk, talán megbújik ebben egy adag haláltól való félelem. Az unokák fiatalítanak, és egyben jelzik, hogy öregek vagyunk. Egyik kislány unokámmal, amikor 4 éves volt, elképzeltük, hogy milyen lesz, ha 10 éves lesz. Ezt-azt beleszőttünk, majd ő kedvesen és nyugodtan azt mondta: „És te akkor már halott leszel!” Saját gyermekeink csak gondolnak rá, de az unokáink ki is mondják. Anyósom 87 évesen már tehetetlen volt, és meg akart halni. Az utolsó születésnapjára az egyik kislány unokája azt írta: „Drága nagymama, azt kívánom neked, hogy ne ünnepelj még egy születésnapot!” A gyermekei gondolták, az unoka leírta! Unokáinkban újra beleszeretünk az életbe, gyermekségükkel, fiatalságukkal, kivirágzásukkal azt üzenik nekünk, hogy a mi időnk rövid. Ezáltal ők a legjobb tanítóink. Érdekes gondtalanság van bennünk unokáinkkal kapcsolatban. Apaként nagyon ügyeltem arra, hogy a gyermekeim időben ágyba kerüljenek este, ehhez képest az unokákkal nagylelkűbb vagyok. Figyeltem arra, hogy a főétkezések köSárospataki Füzetek 17. évfolyam 2014!1 189
