Sárospataki Füzetek 17. (2013)

2013 / 1-2. szám - TANULMÁNYOK - Tonhaizer Tibor: Fenntarthatóság és történelemtudat az Újszövetség etikájának fényéban

Tonhaizer Tibor

erősíti meg, természetesen az Újszövetség teológiájából kiindulva:

,JrIunkánk és pihenésünk Isten országának a végső, örök távlatában nyerheti csak el teljes és igazi keresztyén értelmét!1

Ezekből a tényszerűségekből persze semmiképpen sem vonhatjuk le azt a következtetést, miszerint az Újszövetség korában a teremtett világnak csekélyebb értéke volna, mint a Krisztus fellépése előttinek, hiszen számos példa igazolja ennek az ellentétét.

Ráadásul arról sem feledkezhetünk meg, hogy az Újszövetségben lényegesen kevesebb leíró résszel találkozunk, és nagyobb a tanító részek, valamint a párbeszédes elemek aránya. A Biblia viszont ezeken keresztül éppúgy képes akár természeti, akár társadalmi vonatkozású üzenetet megfogalmazni, s ennélfogva korunkra is vonatkoztatható általános társadalmi, szociális, etikai stb. tanításokat adni.

Különösen Lukács evangéliuma alapján tűnik fel a Genezissel való — s feltehetően nem véletlenszerű — analógia. Már a Lk 1, 2-ben ott szerepel az arkhe (kezdetben) kifejezés — héber megfelelője:beresit, —, mely nyilván éppúgy kihagyhatatlan a teremtésről szóló beszámolóból, a Genezis bevezetéséből. Isten Fia békességet hoz a bűntől immáron évezredek óta átitatott Földre (Lk 2, 14), aki olyan uralmat valósít meg, melynek többé már nem lesz vége (Lk 1, 33). Magának a bűnnek nyilvánvalóan az Újszövetségen belül is nagy szerepe, van, mely rögtön kiderül például a megkísértés leírásából. Nem csupán az étvágy kielégítéséről van itt szó, hanem a hírvágy, vagy ha úgy tetszik a hatalom kérdéséről is, amivel az ember a kezdetek kezdetén visszaélt, természetesen az akkori lehetőségeihez mérten. A negyven esztendeig tartó pusztai vándorlás hátterében egykor az Isten iránti engedetlenség állt, most pedig Jézusnak negyven napig kellett elszenvednie a folyamatos kísértést, és hűséget tanúsítania az Atya iránt.

„A negyven napos” időszak jól ismert az Ószövetségből (vő. 1 Móz 7, 4; 2 Móz 24, 18; 1 Kir 19, 8; Jón 3, 4). Nem a véletlen müve volt, hogy negyven napig tartott Jézus megkísértése, hiszen Izrael pusztában való vándorlása és megkísértése is negyven évig tartott. Jézus válaszai a Sátán kísértéseire az 5 Móz 6-ból és 8-ból vett idézetek, és megerősítik, hogy Jézus gondolt népe életére a pusztában” — írja John Martin.2 3 Különösen fontos lehet számunkra az utolsó gondolat, miszerint a Megváltó már a pusztai vándorlás idején is gondoskodott népe életéről, vagyis az emberi szemmel nézve lehetetlen körülmények között is végezte a fenntartás munkáját.

Míg Ádám elbukott az étvágy és a kíváncsiság próbáján, addig a második Ádám kitartott a hűségben. Nem élt potenciális isteni hatalmával annak érdekében, hogy a követ kenyérré változtassa, a templom ormáról sem vetette magát alá, de főként nem kért a hatalomnak abból a formájából, amit az ördög kínált fel számára. Ennek az aktusnak pedig megint csak komoly szerepe van témánk szempontjából, hiszen itt a világ feletti uralom volt a tét, méghozzá oly módon, ahogyan azt az ember a múltban már annyiszor félreértelmezte, s teszi ezt sajnos ma is. Jézus ebben is követendő példát mutatott, hiszen a leírás szerint a Sátán nem „az őrzés és művelés” ószövetségi kívánalmait értette a hatalom gyakorlása alatt. Ugyanakkor Jézus búcsúbeszédéből

2 Nagy Gyula: Az egyház a mai világban, Teológiai szociáletika, A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Bp. 1967. 97.0.

3 John F. Walvoord - Roy B. Zuck (szerk.): A Biblia ismerete - kommentársorozat Vl.k., KLA, Bp. 1997. 297.0.

56 Sárospataki Füzetek 2013/1-2