Sárospataki Füzetek 17. (2013)

2013 / 4. szám - ELŐADÁS - Fodorné Nagy Sarolta: Krisztus testének tagjai a mindennapokban

Fodorné Nagy Sarolta

vér a testvérnek - legalább nem jobban, mint a kívülálló! Első sorban szavainkkal tudunk szolgálni, mert a szóban erő van, mint ahogy ezzel tudunk leginkább ölni is! Vajha az áspiskígyó mérgével (Zsolt 140,4) vetekedő ajkak elnémulnának a gyülekezetekben. Vigyázzunk, mert akinek a beszéde ártalmas, annak a szíve is a sötétség hatalma alatt van! Mérgező beszédekkel szemben alig lehet közösséget építeni, mert alattomosan hatnak.

A gyülekezet felelős diakóniát végezni, nem csak a nők! A gyülekezet - ha szolgáló közösség - pótolhatja a családot. A ráérő nyugdíjas, aki arra panaszkodik, hogy nincs miért és hová kimennie, miért ne vihetné el sétálni fiatal szülők gyermekét, hogy azok lélegzetvételnyi időhöz vagy egy kis pihenéshez jussanak? Másik példa: van egy asszony, akinek a kertjében több zöldség, gyümölcs terem. „Én úgysem tudom elfogyasztani” - mondja -, és szétosztja a gyülekezetben olyanoknak, akik lakótelepen élnek. Az ilyen gyülekezetnek lesz gyógyító kisugárzása.

d.) A szolgálat a keresztyének közösségében adatik. Felekezetektől függetlenül is, egymásért. Elsősorban az imádság lehet az, ami összeköthet minket, különböző felekezetű keresztyéneket. Egy személyes példát hadd mondjak el, hogy az előadónak emberi arca is legyen. Sok évvel ezelőtt megismertem egy nemzetközi ökumenikus női imaszövetséget, amelynek neve magyarra fordítva: „A Legkisebb Pénzérme Nemzetközi Imaszövetség” (International Fellowship of the Least Coin). Ázsiai keresztyén nők kezdeményezésére alakult 1956-ban azzal a céllal, hogy a második világháború okozta sebeket az imádság erejével gyógyítsák. Ezek az asszonyok arra szövetkeztek, hogy az imádság által Isten országának erőit „lehozzák” a földre, oda, ahol a „legkisebbek” szenvednek. Ha valaki egy szegényt, beteget, magányost lát, vagyis valamilyen szempontból egy „legkisebbet,” egy imádságot mond magában érte, és saját országának a legkisebb pénzérméjét beledobja egy otthoni perselybe, és egy évben egyszer elküldi az Egyházak Világtanácsához Genfbe. Az összegyűlt pénzből különböző programokat támogatnak. Nem a pénzgyűjtés az elsődleges célja, hanem az, hogy ima-világhálót alkossanak. Ez a szövetség 2006-ban készült az ötvenedik éves ünnepi évfordulójára. Az akkori főtitkára, Esther Byu, egy burmai nő, de Thaiföldön volt az irodája, mondta, hogy nagyon szeretné, ha elmennék, Malaysiában tartják. Mondtam, hogy szívesen, de egyáltalán nem valószínű, hogy megoldható. „Imádkozom érte, hogy el tudj jönni!” - mondta természetesen és egyszerűen. Valóban semmi lehetőséget nem láttam rá. Ahogy közeledett az idő, az jutott eszembe, hogy legalább egy levelet megírhatnék a Zsinat Külügyi Osztályára, hogy lenne-e valamiféle lehetőség elmenni. Kérték, hogy írjam le, mi haszna lenne ebből a református egyháznak. Elküldtem a szervezet hivatalos, fejléces papírjait, a programot, és azt, hogy Magyarországot szívesen képviselném ezen a fórumon, hadd ismernék meg. Egyébként az ’56-os forradalom 50. évfordulójával éppen egybeesik... A válasz az volt, amire számítottam: „Nem lehet.” Nem baj - gondoltam -, de legalább tettem érte valamit.

1 20 Sárospataki Füzetek 17. évfolyam | 2013 I 4