Sárospataki Füzetek 15. (2011)
2011 / 2. szám - JÁKÓB TÖRTÉNETEK - Két találkozás Istennel
JÁKÓB-TÖRTÉNETEK ban van megtámasztva? Húsz-harminc méter magasra fel lehet tolni ezt a szellemes létra-rendszert. De minél feljebb kúszik rajta a tűzoltó, annál jobban imbolyog az egész létra. Ilyen a legtöbb ember vallásossága. Alul van megtámasztva, az ember akarásában, vágyakozásában, erőfeszítésében, istenkeresésében. Sok templomjáró ember sem a földön nincs többé, sem az égben nincs még. A két világ között imbolyog a saját vallásosságával. De figyeljük meg: Jákob nem azt álmodja, hogy ő elindult a menny felé, hanem azt látja és azt hallja, hogy Isten hajol le a földön küzdő emberhez. Valóságos mennyei áldásokat ad a mindkét lábával a földön álló embernek. Ezt az isteni segítséget nevezi úgy a Biblia, hogy Jézus Krisztus. Amikor ő valóságosan emberré lett, benne egészen a „földig” ért Isten szeretete. Jézus Krisztus nemcsak felmutatott az ég felé, hanem valóságosan el is hozta az ég ajándékait a földi embereknek. A bűnbocsánatot, a gyógyulást, a Szentleiket és az örök életet (Jn 1,51). Csak el kell fogadni! III. Mi történik at^al, aki találkosjk Istennel? 1) Az álomból felébredő Jákob első reakciója a félelem. Minden keleti ember évezredek óta tudja, hogy az Isten „szent területén” előkészüledenül, rituális mosakodás nélkül megérkezni nem szabad. Ezért rémült meg Jákob. „Hiányára Úr van e%en a helyen és én nem tudtam" (28,16). Aki ismeri a Bibliát, az tudja, hogy Izrael népe a Sinai törvényadás óta Isten jelenlétét mindig úgy élte át, mint pusztító tüzet, amit élő ember nem tud elviselni. Mózes is, amikor elvonult előtte Isten, elrejtőzött egy sziklahasadékban (2Móz 33,22), mert ha valaki belenéz az Isten arcába, az olyan, mintha rövidzárlat támadna egy dinamitgyárban, vagy felrobbanna egy hatalmas benzintartály. Mert Isten jelenléte elhordozhatatlan. Ezért kiált fel Jákob, hogy „a£ Úr van e%en a helyen és én nem tudtam!” Isten utolért, és látja a bűneimet. Sokszor gondol az ember arra, hogy elmegyek a templomba, kint hagyom a gondjaimat, és békességet keresek. Sok mindent kint hagyhatunk a templomon kívül, de a bűneink ide is elkísérnek. Jaj, ha a templomban bűnökkel megrakodva találkozunk a szent Istennel. De ha úgy jövünk a templomba, mint olyan helyre, amit a Jézus Krisztus keresztje olyan menedékhellyé tett, mint az Ószövetségben a menedékvárosok, ahol az ő kereszthalála a mi bűneinkre is bocsánatot szerzett, akkor már nem rettenetes érzés az Úr jelenléte, hanem elmondhatjuk a zsoltárossal, hogy „Isten közelsége olyan igen jó nékem” (Zsolt 73,28). Földi életünk egyik nagy tévedése, hogy nem számolunk a Láthatatlan Jelenvalóval, az életünket körülvevő Istennel. Hogyan éli át a mai ember Isten jelenlétét? Mindenki körül ott vannak azok, akiknek szolgálnunk kell. A szüléink, a hitvesünk, a gyermekeink. Mindazok, kik ránk bízattak, akikhez Isten rajtunk keresztül küldi a kenyeret, a jó szót, a vigasztalást. Egyszer láttam egy holland renaissance festő képén, hogy minden kéregető, minden úton járó, minden mezítelen, minden beteg és minden fogoly maga az Úr Jézus Krisztus, aki kér tőlünk egy darabkát abból, amit nekünk adott. Ugye milyen sokszor az Úr van ezen a helyen, és mi nem vesszük észre? Igen, atyámfiai, ez a legszomorúbb az életben. Megjelenik a földön a testbe öltözött Szeretet, a Gyógyítás, a Segítség, a Megváltás, az Elet Fejedelme, megfogja kezünket, és mi nem ismerjük fel őt. Nem ismerték fel azok sem, akik ezelőtt majd kétezer esztendővel Galileában és Jeruzsálemben földi testben szemtől szembe látták az Urat. Nemcsak hogy nem látták meg benne életük Urát, hanem úgy érezték, 2011/2 Sárospataki Füzetek 131