Sárospataki Füzetek 14. (2010)

2010 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rogerson, John W.: Sajátos ószövetségi teológia - Kulturális emlékezet, kommunikáció és embernek lenni

ROGERSON, JOHN W.

miszerint a történelem olyan folyamat, amit Isten irányít, megtalálható az Ószövetségben is. József történetének a csúcspontján, amikor végre felfedi kilétét testvérei előtt, így szól: „Ne bánkódjatok, vagy ne keseregjetek amiatt, hogy engem ide eladtatok, az élet megőrzése volt annak a célja, hogy Isten elküldött engem előttetek ... nem ti küldtetek ide, hanem Isten.” (lMóz 45, 5, 8)

Annak az álláspontnak a klasszikus magyarázatát, mely egészen a huszadik századig hivatott volt meghatározni az ószövetségi teológiák megírását, Heinrich Ewald fogalmazta meg 1843-ban, Izráel története című műve elején:

Ennek az ókori népnek a történelme valójában a hiteles vallás fejlődésének a történelme, mely minden korszakot átívelve, a végső tökéletességig teljesedve ... végül felfedve önmagát teljes dicsőségben és hatalomban, hogy ebből a forrásból ellenállhatadanul tovaterjedve, soha többé el ne vesszen, hanem minden nemzet örökkévaló tulajdonává és áldására legyen.15

Itt meg kell jegyeznünk valamit, ami döntő fontosságú, nem csupán általában az ószövetségi teológiák szempontjából, hanem arra nézve is, ami majd a jelenlegi munkában következik.

Az a történelmi rekonstrukció, amiről Bultmann beszélt, annak a hitnek a történed vizsgálata, mely az Ószövetségben található, ahogy azt Baumgarten-Crusius, Steudel, s mások értették, továbbá Izráel története, ahogy azt Ewald megírta, nem egyszerűen annak az izraeli vallásról szóló történetnek az újbóli elbeszélése volt, melyet az Ószövetség fogalmazott meg. A történet tudományos rekonstrukciója volt ez — ahogy Bultmann megjegyzi —, mely a felvilágosodás korától fogva kibontakozó történeti vizsgálódás módszereit alkalmazta.

Ahogy már másutt is kimutattam, W. M. L. de Wette volt az, aki elsőként hozott áttörést az ókori izraeli történelem kritikai rekonstrukciójában, s ezzel olyan programot jelölt meg, melyet az azt követő tudományos kutatásnak is el kellett fogadnia.16 A deuteronomiummal foglalkozó doktor disszertációjában (1805) és a Beiträge zur Einleitung in das Alte Testament című művében (1806-7) amellett érvelt, hogy az Ószövetség saját vallástörténetének és áldozatbemutatásának leírása nem egyezett meg azzal, ami a történetkutatás során nyerhet bizonyítást. Az Ószövetség szerint Izrael Egyiptomból történő kivonulása után Mózes a Sinai-hegynél a papság és az áldozatbemutatás tökéletesen kialakult rendszerét állította fel (lásd 2Móz 19-24 és a 3Móz, 4Móz anyagát). De Wette szerint viszont ez a teljesen kialakult rendszer nem végérvényesen adatott Izrael történelmének egy korai szakaszában. Több századon át fokozatosan fejlődött, és a Mózes korát követő sok századig nem is érte el azt a formát, mely az Ószövetségben jelenleg is előttünk áll.

Nincs értelme elismételni azokat az érveket, melyeket de Wette hoz fel e radikális álláspont igazolására.17 Ami a jelenlegi célkitűzés szempontjából fontos, az

15 H. Ewald, Geschichte des Volkes Israel, Gottingen Dietrichs Buchhandlung, 1843, vol. 1, p. 9;

16 Ld. J. W. Rogerson, W. M. L. de Wette, Founder of Modern Biblical Criticism: An Intellectual Biography (JSOTSS 126), Sheffield: Sheffield Academic Press, 1992.

17 Ld. Ószövetség-kritikámat (szerző), pp. 20-36, és W. M. L. de Wette, pp.39-61.

108 SÁROSPATAKI FÜZETEK 2010/4