Sárospataki Füzetek 14. (2010)
2010 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rogerson, John W.: Sajátos ószövetségi teológia - Kulturális emlékezet, kommunikáció és embernek lenni
Sajátos ószövetségi teológia munkája jelentőségének vizsgálata. Maga de Wette nem úgy értékelte a tudományosan rekonstruált történelmet, hogy abban fel lehetne fedezni az isteni akaratot. írt eg)' Bibliai dogmatikát, mely barátja, Jakob Friedrich Fries poszt-kanti filozófiáját vette alapul. Az ószövetségi szövegek oly mértékben voltak használhatóak, ameny- nyiben éleslátással adták vissza annak a hitelességnek és realitásnak a lényegét, mely Fries filozófiája segítségével felismerhető volt. Fla de Wette nem is így szemlélte a történelmet, mások igen, és fentebb már láttuk, hogy Ewald miként értette és fejtegette a témát. De Wette munkája azonban a következő dilemmát vázolta fel: az ember vagy elfogadta az Ószövetség saját, Izrael vallástörténetével kapcsolatos szemléletét, vág)' el kellett azt vetni és olyan modellel kellet pótolni, melyet a bibliakutatás rekonstruált. Egyéb lehetőség nem maradt. Németországi, de más európai és észak-amerikai konzervatív és hagyományos körökben is azt a tényt, hogy de Wette elvetette az Ószövetségnek a maga vallása történetével kapcsolatos szemléletét, a Biblia inspirált voltával szembeni racionalista támadásnak és az alapvető keresztyén tanítások potenciális tagadásának tekintették. Az Ószövetség leírásának erőteljes védelmét ilyen kutatók vállalták fel mint E. W. Hengstenberg és J. C. K. von Hofmann Németországban, hogy csak kettőt említsünk, míg Anglia megpróbált korlátokat szabni, ami úgy látszott, mint a német racionalizmus térhódítása, s ez az 1860-as évekig jobbára eredményes is volt.18 Már említettük Heinrich Ewald nevét, és most neki kell figyelmet szentelnünk. Ewald azért fontos, mert ő volt az első kutató, aki Izrael történelmét teljes terjedelmében tudományosan publikálta. Míg végtelenül kritikus volt de Wette álláspontját illetően (ellentmondott majdnem minden egyéb azon a területen születő kortárs tudományos munkának is), elfogadta álláspontjának alapvető feltételezését azzal kapcsolatban, hogy az Ószövetség vallástörténetének saját szemlélete nem egyezett a modern kritikai tudományosság felfogásával. Végül is Ewald rekonstrukciója sokkal kevésbé volt radikális, mint de Wette módszere, és hatására néhány kutató számára lehetőség nyílt a kritikai kutatás eredményeinek elfogadására, ragaszkodva egyúttal Izrael vallástörténeti szemléletéhez, mely közelebb állt a bibliai leíráshoz, mint de Wette modellje. A sarkalatos pont ugyanakkor mégis ez lett és maradt: ha de Wette alapvető feltételezése helyes volt, akkor az izraeli vallás kritikai kutatás által rekonstruált története mindig szükségszerűen időleges lenne. Hatást gyakorolnának rá például a régészet területén végzett új felfedezések, például a szociológia és antropológia új módszerei, és a kutatók által időről időre vallott teológiai vagy teológia- ellenes nézetek. A huszonegyedik század távlatából különösnek tűnik, hogy a kimagasló és megfontolt kutatók el tudták fogadni de Wette álláspontjának alapvető feltételezését anélkül, hogy felismerték volna: az határozottan összeférhetetlen volt azzal az elképzeléssel, hogy a történelem Isten által meghatározott folyamat, amelyben Ő kijelenti akaratát. Maga de Wette a történelemre vonatkozóan ezt nem állította. Von Hofmann a lehetetlenre vállalkozott, amikor a bibliai történelmet függetlenítette a kritikai rekonstrukciótól, miközben minden más történelmet a maga következetes törvényeinek irányítása alá helyezett. A tizenkilencedik század vége felé 18 Ld. Ószövetség-kritikámat (szerző), pp. 79-90, 104-111. 2010/4 Sárospataki füzetek 109
