Sárospataki Füzetek 14. (2010)
2010 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Busch, Eberhard: Van-e valódi okunk a boldogságra?
Gibt es reale Gründe glücklich zu sein? Van-e valódi okunka boldogságra?2 A kérdést sokféleképpen fel lehet tenni, nem mindegy, hogy egy afrikai vagy egy európai, egy egészséges vagy egy beteg ember teszi fel. Ugyanígy a kérdésre többféle választ is lehet adni. Más választ adna egy sikeres üzletember, mint egy munka- nélküli, mint ahogyan az is számít, hogy milyen intellektuábs vagy vallási életszemlélettel rendelkezik a választ adó férfi vagy éppen nő. A kérdésre a szerző keresztyén teológusként és keresztyén egyháztagként keresi a választ. Éppen ezért számára a boldogság nem egyezhet meg a görög eudaimonia fogalmával. Bármilyen történések és körülmények között léteznie kell egy valódi oknak a boldogságra, még akkor is, ha attól az egy októl eltekintve nem beszélhetünk valós okokról. Nekünk is szól a meghívás, ahogyan azt Pál a Róm 15,10-ben mondja: „Örüljetek, népek, az ő népével együtt!” Vagy ahogyan a 96. zsoltár 11. és következő versei szinte áradozva mondják: „Örüljön az ég, örvendezzen a föld, zúgjon a tenger a benne levőkkel! Ujjongjon a mező, és minden, ami rajta van! Ujjongnak majd az erdő fái mind az ÚR előtt...” Miért ez az öröm? Mi az az egyetlen ok, ami megbízhatóan és tartósan megveti az öröm és a boldogság alapjait? Ez az alap abban található, amit Isten tesz az emberért. Azt olvassuk a Zsoltárok 73,28-ban: „De nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az Urat tartom oltalmamnak.” Ezt úgy kell értenünk, ahogyan az néhány verssel korábban található: boldog vagyok, „mert te fogod jobb kezemet.” (23.v.) Ez azt jelenti, hogy boldog vagyok, mert Isten tesz boldoggá, örömöm van, mert Isten örvendeztet meg. A boldogság alapja és hivatkozási pontja tehát nem az emberben van. A Lukács 6,21-ben ezt a furcsa mondatot olvassuk: „Boldogok vagytok, akik most sírtok.” Vajon szívesen mondanánk ezt egy szívbemarkolóan zokogó asz- szonynak vagy férfinak? Jézus meri ezt mondani. Jézus képes ezt mondani. így folytatja a mondatot: „...mert nevetni fogtok”. Itt nem sohanapján reménységgel álltatja ezeket az embereket. Nem is dialektikus filozófus módjára magyarázza meg azt, hogy a könnyek és a szomorúság valójában egyfajta boldogság. „Isten jóakaratának csillaga együtt jön mindannyiunkkal” — írta Jochen Klepper Berlinben, akit a nácik később halálba küldtek. Isten gyermekei kerülhetnek bajba és szorongatott helyzetbe, de nem eshetnek ki Isten kezéből. Ebben az értelemben igaz az, hogy „boldogok vagytok” még akkor is, ha sírtok. Egy napon majd meglátjuk azt, amit most csak hinni tudunk — azt az igazságot, hogy Ő a legjobbat akarja nekünk. Ennek fényében kell elsajátítanunk azt, amire Pál biztat bennünket a Filippi 4,4-ben: „Örüljetek az Úrban mindenkor. Ismét mondom: örüljetek!” Húzzuk alá a „mindenkor” szót! Valóban lehetséges ez? Csak akkor nem tűnik képtelenségnek ez a kérés, ha megfogadjuk Kálvin tanítását: „De nem oly jó kedvet kívánnak tőlünk, mely a keserűségnek és fájdalomnak minden érzését megszünteti. [...] Ha nem volna a szegénységben semmi nehézség, a betegségben semmi gyötrelem, a megaláztatásban semmi fájdalom, és a halálban semmi borzalom, akkor ugyan miféle bátorság, vagy önmegtartóztatás kellene ahhoz, hogy ezekkel semmit sem törőd2 A Sárospataki Református Teológiai Akadémián 2010. október 4-én rendezett lelkésztovábbképző napon elhangzott előadás rövid összefoglalása. / v r..021510/4 SÁROSPATAKI FÜZETEK 17 (* SÁROSPATAK VI
