Sárospataki Füzetek 13. (2009)
2009 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sohajda Levente: Keresztyén egzisztencia mint cselekvés
Sohajda Levente a bibliai gyökerekben tárgyalt rendkívüli érték hozzákapcsolódik, mely megerősítette az amúgy sem hétköznapi tartalmát, de használata sokkal intenzívebb lett a „hétköznapokban” is. A zsinagógái istentiszteleten (nem a templomban) mint a gyülekezet válasza tovább hordozza a hangsúlyozott válasz karaktert. Elsődlegesen az „ároni áldáshoz” kapcsolódott.68 Itt Isten dicséretének elismerését és magára nézve kötelezővé tételét takarta. Ugyanakkor Isten áldásának elismerését is jelentette, melyet ámenükkel igazoltak vissza a gyülekezet tagjai, s tették érvényessé, „működővé” önmagukban.6® Az istentiszteleten kívüli használatban minden imádság vagy Isten-ma- gasztalás után, az ószövetségi gyakorlathoz híven, az áment valaki más mondta ki, nem az imádkozó. Feltehetjük a kérdést, hisz itt már a hagyományról is beszélünk, nincs-e ennek valamilyen szakrális köze a „tanú” gyakorlathoz.7° Mindenkinek kell egy tanú, aki mellé áll, aki bizonyítja azt, amit mond. Abból is adódik ez, hogy amit az ember ámennel zár, azt egyben önmagába is zárja, illetve önmagát is abba zárja. Egy ámen az esküre kötelező felelősséget adott az eskü megtartására vonatkozóan. Az átokmondások ámenje felveti azt a gondolatot, hogy az áment mondó mennyire vonta magára is az átkot, ha az ígéret nem teljesül??1 Az ámen a jövendő felé kezd egyre inkább kinyílni, mint a jelen reménységének megerősítője a reménység jövőbeli beteljesülését várva. Az ámen így kapcsolódik egyre szorosabban az eszkatológia fogalmaihoz.72 68 Num 6,24-26 69 Az elismerés és visszaigazolás itt Isten hatalmára, valós erejére, létére vonatkozik. Isten jelenlétét ismerik el, s engedik magukat bele-át ebbe a jelenlétbe. ?° A vád igazolásához és a döntéshez tanúkra volt szükség. 71 A válaszkarakterből kifolyólag azt átkot magára kérő és az áment mondó különböző személy. ?2 A zsidóság körében egyre erőteljesebben fedezzük fel az eszkatológiai vonásokat a fogalom kapcsán. A jelenséget külön tanulmányban lenne szükséges elemezni, így csak jelzésként néhány idézet az ámennel kapcsolatban: A héber ámen szót a világ szinte valamennyi nyelve átvette, és az egyik legismertebb szóvá vált. Ez az egyik legősibb szavunk, melynek eredetét a Tórában találjuk, ahol az egyetértés kifejezése. Mózes V. könyvében (27:16-26.) olvashatjuk a leviták kijelentéseit, melyre a nép így felelt: „Ámen”. Amikor kiejtjük az ámen szót, kinyilvánítjuk egyetértésünket az elhangzottakkal, és kifejezzük abbéli meggyőződésünket, hogy amit hallottunk, igaz. Elismerjük azonosulásunkat az imával vagy az áldással, mintha mi magunk mondtuk volna. Amikor az ámen áldást vagy könyörgő imát követően hangzik el, jelentése: „úgy legyen”. A Talmud bölcsei nagy jelentőséget tulajdonítottak e szónak. Hanina rabbi hangsúlyozta, hogy az ámen szót alkotó három betű az Él Melech Neemán (Isten Hűséges Király) szavakat jelképezi, és ilyeténképpen az ámen kimondása az Isteni Királyság fennhatóságának elismerése (Sábbát 119b.)A háláchá úgy rendelkezik, hogy valahányszor azt halljuk, hogy valaki áldást mond, ámen-t kell mondanunk az áldás befejezése után (Orách Cháim 215:2. és 124:6.) Az ámen nem az egyetlen felelet, amelyet a gyülekezet mond a zsidó imákban. A báruch hu, uváruch shemó („áldott legyen Ő s legyen áldott Neve”) egy másik lehetséges válasz. Ez a helyes felelet, amikor Isten (Ádonáj) nevét halljuk egy-egy áldás elején (Báruch átá Ádonáj) (Orách Cháim 124:5.) Nem felelünk a báruch hu, uváruch shemó szavakkal ima közben, mivel ez félbeszakítaná, csak a Sömone Eszré mondásakor. 46 Sárospataki Füzetek
