Sárospataki Füzetek 13. (2009)
2009 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Szatmári-Karmanoczki Emília: A magyar protestantizmus helyzete a 18. században, tekintettel a Patay-család egyházi szerepére
A magyar protestantizmus helyzete a 18. században, tekintettel a Patay-család egyházi szerepére alakulása az egyházkormányzásban, a másik pedig a protestáns egyházak esetleges uniója. Tiszántúl korábban nem támogatta a világiak bekerülését az egyházvezetésbe - láttuk, hogy Patay Sámuel főgondnok szolgálataira sem tartottak igényt -, s most is itt bontakozott ki a legélesebb küzdelem az egyháziak és világiak között. 1791-ben meghalt a kerület püspöke, Szathmári Paksi István. Új püspököt kellett tehát választani: a lelkészek („hierarchia párt”) Sinai Miklós teológiai tanárt választották, a világiak („küriarchia párt”) Hunyadi Szabó Ferencet, a kerület lelkészi főjegyzőjét8« . A harc végül a Tiszántúlon is a világiak győzelmével zárult: Sinait - „aki lankadatlanul küzdött a világiaknak egyházi kormányzatban való közvetlen részvétele ellen, kizárólagos lelkészi jognak tekintvén és nyilvánítván azt”8s - megfosztották püspöki tisztétől, sőt tanári állásától is. A másik lényeges terület a század végén a protestánsok uniójának kérdése volt. Szükséges volt, hogy már a 17. századi üldözések idején is együttműködjenek az ágostai és a helvét hitvallásúak. Közösen igyekeztek fellépni érdekeik védelmében, közösen harcoltak vallásszabadságukért, közösen szenvedték el a támadásokat. Az intercelebratio, azaz a közös istentiszteleti gyakorlat és az intercommunio, vagyis evangélikusok és reformátusok úrvacsorái közössége is megvalósult már egyes „virágzó” vagy éppen az „árva” gyülekezetekben. Ezek mellett a 18. századi új szellemi-ideológiai mozgalmak, a felvilágosodás, a romantika, a racionalizmus, a liberalizmus csökkentették a konfessziók jelentőségét, háttérbe szorították a hitvallási-dogmatikai különbségeket, és sürgették a protestantizmus két fő ágának egymáshoz közeledését és unióját. Elsősorban világiak és fiatal lelkészek támogatták az uniót, akik szerint figyelmen kívül lehet hagyni a hitvallásokat. Mind a világiak helyzetének megerősödése, mind az unió szempontjából kiemelkedően fontosak voltak az 1791 őszén történtek. II. Lipót engedélyével 1791 szeptemberében és októberében egyidőben tartott zsinatot a két protestáns egyház. A reformátusok Budán86, az evangélikusok Pesten. A zsinatokon a világi urak befolyása érvényesült, akik lengyel mintára, az 1780-as ún. lengyel dissidens kánonok példájára kívánták megfogalmazni az „úri” elem fölényét a klérussal szemben. A két zsinat a lényeges pontokban egyforma alkotmányt dolgozott ki. Eszerint minden egyházközösség élén választott vezetőtestület áll: a reformátusoknál a presbitérium, evangélikusoknál a konvent. Döntés született a református egyházban az egyházmegyék és az egyházkerületek gyűléseiről, ugyanígy az evangélikusoknál az esperességek és az egyházkerületek gyűléseiről. A két egyház közös egyetemes tanács felállításáról is határozott: a consistorium generale lett (volna) ez a csúcsszerv, élén a református és az evangélikus egyetemes főgondnokokkal. Ezt nem egy állandóan működő hatóságként, hanem időnként összehívott közös gyűlésként határozták meg a zsinatok, melynek fő feladatául a közös protestáns érdekek képviseletét jelölték 8« Ladányi Sándor - Papp Kornél - Tőkéczki László i.m. 62. p. 85 Zoványi Jenó': Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon 545-546. p. MRE Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1977 86 Patay József (Patay II. Sámuel fia) mint a Tiszáninneni Református Egyházkerület főgondnoka (1788-1796) volt jelen a zsinaton. 117
