Sárospataki Füzetek 13. (2009)
2009 / 3. szám - RECENZIÓ - Bolvári-Takács Gábor: Ugrai János: Professzorok a "pataki reformkorban". A sárospataki kollégium és négy tanára a XIX. század első harmadában. Új Helikon Bt, Budapest, 2007
Bolvári-T akács Gábor 2001) irodalomtörténész; míg a második generáció ismert képviselői például Bajkó Mátyás (1925-1999) és Kováts Dániel (1929) neveléstörténészek. A 90-es évektől, elsősorban az újraindult Sárospataki Református Kollégium oktatói, munkatársai jóvoltából, új lendületet kaptak a kutatások. Ki kell emelnünk Hörcsik Richárd A Sárospataki Református Kollégium gazdaság- története (1800-1919) c., kandidátusi disszertációként megvédett monográfiáját (Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc-Sárospatak, 1996). Mellette további kutatók kapcsolódtak a feltáró munkába, így pl. Dienes Dénes egyháztörténész, Győri István teológus, Kiss Endre József könyvtáros, Pocsainé Eperjesi Eszter etnográfus; ők valamennyien az ötvenes években születtek. Recenziónk szempontjából mindez azért fontos, mert Ugrai János (1977) egy újabb reménybeli tudósnemzedéket képvisel. Rajta kívül a hetvenes években született és Sárospatak neveléstörténetével foglalkozó kutatók közül megemlíthető még Baráth Béla Levente egyháztörténész, valamint Ősz Ferenc, Comenius-kutató, nyelvész. Mindez azt bizonyítja, hogy most is van sikerrel kecsegtető kutatási hajlandóság azon sajátosságok vizsgálatára, amelyek elvezethetnek a sárospataki neveléstörténeti tapasztalatok mai hasznosításához. Ami magát, az ismertetett művet illeti, a kötet hat fejezetéből az első a kollégium szerepét taglalja a régió életében. Sorra veszi ennek meghatározó tényezőit, így a hely szellemét, a patrónusi és az anélküli működés rendszerét, az iskola létezését megalapozó adakozási és gazdálkodási rendszert, a diákélet jellemzőit, a nevelés és oktatás rendjét, s ennek alapján összefoglalja a kollégium hatását a közvetlen földrajzi és társadalmi környezetben. A második fejezetben a kollégiumi tantestületről esik szó, amelynek tagjai három csoportba sorolhatók: professzorok, középiskolai tanárok és diáktanítók. A szerző áttekinti a tanárok helyzetének, lehetőségeinek, díjazásának alakulását. Ezt követi néhány kiemelkedő tanáregyéniség bemutatása. Ugrai a fejezet végén röviden szól a teológusok közül Őri Eülep Gábor, Patay János, Láczai Szabó József és Somosi János; a történészek közül Szombathy János; a filozófusok közül Szentgyörgyi István és Rozgonyi József munkásságáról. A könyv 3-6. fejezetei egy-egy neves pataki professzor életútját mutatják be, immár teljes részletességgel. Elsőként Kövy Sándort (1763-1829), az 1793- ban felállított pataki jogakadémia alapítóját, aki haláláig vezette a képzést. Őt tanítványa, Gortvay János követte a tanszék élén. Kezük alól utóbb országos hírnévre szert tett tanítványok kerültek ki, közöttük későbbi MTA-tagok, a már említett Somosi János mellett Dósa Elek, Fáy András, Fogarasi János, Hazslinszky Frigyes Ágost, Jászay Pál, Szemere Bertalan, Szemere Miklós, Teleki László, Tessedik Ferenc, Vay Miklós, Warga János, Zsarnay Lajos; de Csokonai és Kossuth is Kövy miatt jött Patakra. Kövy országos szakmai tekintélyét jól jellemzi, hogy amikor a nádor a Magyar Tudós Társaság (később: MTA) megszervezésének felügyeletére 1827. november 30-án választmányt nevezett ki, amely elnökből, a négy alapítóból (Széchenyi István, Andrássy György, Károlyi György, Vay Ábrahám) valamint huszonkét tudósból állt, Kövy helyet kapott a testületben. A munka befejezését (és az akadémiai tagságot) azonban váratlan halála miatt nem érte meg. Kövy személyével a Zempléni Múzsában érintőlegesen foglalkoztunk már (Teleki József, Sárospatak és az Akadémia = 2005/2. szám; Ballagi Géza és a pataki jogakadémia = 2007/3. szám), alighanem ő a korszak legnagyobb országos befolyású pataki professzora. 170 Sáriixpiiliiki FOzflck
