Sárospataki Füzetek 13. (2009)
2009 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Füsti-Molnár Szilveszter: Posztmodern spiritualitás és a keresztyén lelkiség Kálvin teológiájának tükrében
Posztmodern spirituals és a keresztyén lelkiség Kálvin teológiájának tükrében A Krisztussal való titokzatos egyesülés tehát nem tekinthető úgy, mint amiben nem áll fenn a jól elhatárolható különbség Krisztus és a hívő ember között. Az egyesülés folyamatában nem valamilyen filozófiai panteizmusról van szó. Sőt, a reformáció teológiai gondolkozása a középkor miszticizmusával szemben, a Krisztussal való közösséget kiindulási pontnak tekintette és nem a lelki élet betetőzésének. Olyan alapról van ugyanis szó, amelyben a hívő ember igazán magára találhat, olyan biztos alapról, amiből a kegyesség származhat. Egyedül így és ebben az értelemben lehet Jézus Krisztus igaz emberi egzisztenciánk középpontja és egyszerre körülhatárolója is. Ebből következően csak az az egyház töltheti be autentikusan Istentől kapott mandátumát, és lehet hiteles képviselője Isten valóságának és az ő különleges missziójának a világban, amelynek élete Krisztussal összeforrt. Összegzés Amennyiben a tanulmány bevezetőjében munkahipotézisül felállított definíció szerint végiggondoljuk korunk posztmodern spritualitásának kapcsolódási pontjait a keresztyén lelkiséggel még egy konkrétan meghatározott feleke- zeten, nevezetesen a református irányzaton belül is, akkor a következő összegző megállapításokra juthatunk: 1) A spiritualitás elsősorban tapasztalásra épül. Ennek a tapasztalásnak a kontextusa korunk szinkretizmusából adódóan számtalan esetben nagyon nehezen definiálható. Az azonban világos, hogy nem beszélhetünk lelkiségről elvont, absztrakt fogalomként. Sokkal inkább csak úgy, mint az ember által megélt valóságról, aminek megvannak a negatív és pozitív dimenziói. 2) A spiritualitás mindig tudatos elhatározásra és részvételre épít. Alkotóelemeiben a véletlenszerűség vagy spontenaitás nem jut meghatározó szerephez. Nem is arról van szó, hogy különböző gyakorlatok összességét érthetnénk alatta, mint például az imádságok megannyi formájának összegyűjtését, a kristálygömb varázslatainak szédítő sokféleségét, vagy a templomba járás formális gyakorlatát. 3) A spiritualitás az egész életet felöleli. Magában foglalja a testet és a lelket, az érzelmeket és a gondolkozást, az aktivitást és a passzivitást, az élet társadalmi és individulitást érintő aspektusait is. A lelkiség gyakorlata egész embert kívánó elkötelezettséget jelent a valósággal (amit annak hiszünk) összefüggésben. 4) A spiritualitás egész életet felölelő karaktere gyakorlatilag az „ént” transzcendentálja a végső értékek irányába. Ebből kifolyólag az „én” nem csupán maga körül forog bizonyos nárcisztikus hajlamainak a kielégítésére, hanem a végső értékek felé való törekvésében egyben objektivizálódik is. A tanulmány alapján továbbá arra következtetésre juthatunk, hogy a vallások még mindig a legmegfelelőbb módon adhatják a spiritualitás kontextusát egyéni és közösségi értelemben. A közösségre különösen is nagy hangsúly kerül a vallások esetében, hiszen Isten felfedezése jóval fontosabb és összetettebb feladat, minthogy azt kizárólagosan személyes törekvéseinkké tegyük.
