Sárospataki Füzetek 13. (2009)
2009 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Füsti-Molnár Szilveszter: Posztmodern spiritualitás és a keresztyén lelkiség Kálvin teológiájának tükrében
Füsti-Molnár Szilveszter a dicsőítés bensőséges kapcsolatban jelennek meg. A Római levélhez írt kommentárban a következőképpen fogalmaz: „Az embert azért teremtette, hogy szemlélője legyen a teremtett világnak, és azért adatott számára a szem, hogy ennek a csodálatos látványnak a képétől vezettetve eljuthasson az Alkotóhoz, magához”.45 Ennek a monumentális színházi előadásnak senki más nem lehet a főszereplője, csak maga Isten, „aki látható díszben csak azóta kezdett megjelenni, mióta a világ teremtésében fensége dicső jegyeit előhozta”“*6 és „úgy kijelentette magát a világ alkotmányában, és ma is úgy kijelenti magát, hogy szemeinket ki nem nyithatnánk a nélkül, hogy kényszerülni ne volnánk őt látni”.*7 Kálvin számára Isten szemlélése ezért az ő fenséges dicsőségének a meglátását jelenti a természet nagyszerű színpadán keresztül is. Ebből fakadóan a keresztyén lelkiség szempontjából nézve ez annak a kívánságnak a megjelenítése, amiben az egész teremtett mindenség közösen osztozik. Isten dicsőítése éppen ezért egyszerre tekinthető kozmikus és emberi impulzusnak, ami az összefüggések minden szintjét áthatja és megváltoztatja. így az egész teremtett valóság Isten kezétől áthatott pillanatainak ezzel a vágyakozással kell eltelniük. Tulajdonképpen az egész teremtett világ színpad, aminek szereplői közösen arra rendeltettek, hogy Isten csodálatos szépségét szemlélve örömmel őt dicsőítsék. Meghatározható azonban egy szűkebb értelemben vett színhely is mint Isten dicsőségének színtere, ez pedig az egyház, a szereplőknek az a különleges közössége, akik számára a leginkább világossá vált a világ színterén zajló dráma mondanivalója. Az egyház közössége az istentisztelet formájában a legmegfelelőbb módon fogadja Isten drámai előadását. Ezeknek a gondolatoknak az összefüggésében megállapíthatjuk, hogy Kálvin teológiája számára a színpad metaforája egy olyan rendszerező paradigma, ami McKee véleményével összhangban az istentiszteletet a reformátor mondanivalójának központi üzenetévé emeli.“*8 Az ember istentisztelete és annak kiterjesztése az egész teremtett mindenségre az Institutio mondanivalójának alapvető célja, ami sokkal inkább tekinthető a kegyességi élet summájának, mint summa theologica- nak, ahogyan ezt Kálvin maga is jellemezte, az első kiadás (1536) hosszú alcímében jelölte: ,A vallás lényegének s az üdvösség tudományából szükséges ismereteknek rövid foglalatja. Legújabban megjelent méltó olvasmány a kegyességre törekvők számára.”“*« A világ Isten dicsőséges színtereként való meglátása tehát a lelkiség kívánsága a kálvini értelmezésben. Olyan hitgyakorlatról van szó, amelyben a hit meglátja, és visszatükrözi a világ nagyszerűségét, mint Isten dicsőségének színterét, és elfojthatatlan örömben ünnepli azt. Kálvin tisztában van azzal is, hogy a közönségből nem mindenki érti a darabot. Néhányan a nem megfelelő helyeken nevetnek harsányan. Talán valahol a második felvonás végén valami nagyon könnyedén félreérthető történik a darabban, sőt úgy látszik, jó néhá- * * 46 * * 49 “*5 Henry Beveridge (szerk.): Commentaries on the Epistle of Paul Apostle to the Romans, Grand Rapids, MI: Baker Books, 2003, p. 70 (Id a Róm 1,19-hez írt magyarázatot). 46 Inst. I. 5. l.p. 50. ■*7 Inst. I. 5.1. p. 49. 48 Elise Anne McKee: „Contexts, Contours, Contents: Toward a Description of Calvin’s Understanding of Worship”, in Calvin Studies Society Press, 1995, p. 91. 49 Kálvin János: A keresztyén vallás alapvonalai (1536.) ford. Nagy Károly, 1903, Budapest: Magyar Protestáns Irodalmi Társaság.
