Sárospataki Füzetek 13. (2009)
2009 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sawyer Frank: Kálvin transzformációs nézete. Some Aspect of John Calvin's Trnsformational views
Sawyer Frank is betölthet. Szociológusok emellett különbséget tettek a „másvilági” aszkétiz- must és a „belső” átalakulást kereső vallások között. Másképpen megfogalmazva: beszélhetünk „világtagadó” és „világformáló” típusú hitekről. Hit és kultúra különböző viszonyulásai A hit és kultúra viszonyának a Niebuhr által felállított ötféle formájában a kálvinizmus az átalakítás kategóriájába esik a dolgok megreformálásának hirdetésével. Ebben az esetben Isten kegyelme több, mint kiegészítő: „újjáteremt mindent”. A római katolikus felfogásban inkább szintetizáló, hiszen a természet és kegyelem, az értelem és hit kettősségében élünk. A római katolicizmus pozitívabb tulajdonságokkal ruházza fel az emberi természetet és értelmet, mint ahogyan azt a reformátorok akarták. A lutheri nézetet gyakran paradoxnak nevezik, melyben Isten másképpen munkálkodik a törvény mint a kegyelem birodalmában. Fel kell ismernünk, hogy simul justus et peccator vagyunk, igazak (kegyelemből), de még bűnösök. Arra hívattunk el, hogy hit által éljünk. Értelmünknek „megváltozott” vagy „megszentelődött” értelemnek kell lennie, nem pusztán természeti értelemnek. A paradoxon megmarad: még ha gyakran nem is tudjuk rendbe hozni a dolgokat, Istennel rendbejött a kapcsolatunk kegyelem által. Az anabaptista mozgalmat gyakran világtagadónak tartják, mivel a spiritualitásról úgy beszélnek, mint ami a lélek dolga, és a megváltottak csoportjának közössége áll a középpontban. A kultúrára pedig úgy tekint, mint ami arra csábít, hogy felhagyjunk a lelki tájékozódással. Ennél a pontnál helyénvaló egy szó a kétkedőknek: mindannyian tudjuk, hogy ezek a sztereotípiák nem igazán felelnek meg a valóságnak. A legtöbb vallásos mozgalom valójában többféle viszonyulást ötvöz. Még a világ elől menekülők is megpróbálják időnként a maguk módján megváltoztatni a társadalmat, vagy legalábbis saját csoportjukat. Az átalakulás híveinek időnként inkább rossz, mint jó hírei vannak. A szintézis felé hajlók is meghúzzák valahol a határvonalat, és ellentmondást nem tűrő hangon szólalnak fel. A paradox nézet követői is hajlamosak nézetekre kikacsintgatni. Másképpen megfogalmazva tehát: ugyanazok a csoportok - római katolikusok, keleti ortodoxok, lutheránusok, reformátusok, baptisták, pünkösdisták stb. (és bármilyen más „világvallás” vagy vallási mozgalom) - nem következetesen ugyanolyanok különböző korokban és különböző helyeken. Mindannyian hol a haladás, hol a visszafejlődés jeleit mutatják. Éppen ezért nem igazságos nagy általánosításokba bocsátkozni ezen a téren, jóllehet léteznek egyértelmű tendenciák akár a világtagadás, akár a világformálás irányában. Niebuhr abban segít, hogy felhívja figyelmünket arra, hogy mind az öt nézetnek fontos mondanivalója van. Például: a világtagadás negatívan hangzik, de a Szentírás határozottan figyelmeztet arra, hogy ne legyünk világiak. Az átalakulás pozitívan hangozhat, de a képességeink és lehetőségeink túlbecsüléséhez, vagy a „teokratikus” feladat félreértéséhez vezethet. Fontos azt megtanulnunk Niebuhrtől és más elemzőktől, hogy minden paradigmának vannak pozitívumai és kerülendő veszélyei is.4 4 Vő. még Robert E.Webber, The Secular Saint: The Role of the Christian in the Secular World (Grand Rapids: Zondervan Publishing, 1979). 34
